„ORSZÁGOMAT EGY PAYET!”

Nem gondoltam volna, hogy egy nyitómeccs ilyen lehet, aztán tessék. Mindent megkaptunk: lagymatag kezdés, az esélyesebb erőn alul, a lesajnált kicsi azon fölük teljesített. De még hogy! Csoda, hogy a meccs elején kimaradt a román ziccer, Griezmann-nak aztán volt egy kapufája, de a franciák, láttuk, nem voltak meggyőzők. Szokásos tartalékolás? Lehet, hiszen ők eleve nyerni „jöttek” erre a tornára, minden adva van, ami kell, leszámítva a sztrájkoló vasutasokat, meg úgy a fél országot, és természetesen minden nem francia európai polgár bizalmát. Ezt ellensúlyozandó: Pogba, Giroud – hogy Rabiot miért nem, azt majd elmondják a szakértők – és Payet.

Merthogy Deschamps király, nincstelenül, így kiáltott fel a Szajna partján: „Országomat egy Payet!”

Ugyanazt hozta ez a meccs, mint az életünk – a keserűség és a viszontagságok után helyrebillent igazságérzet furcsa elegyét. Döbbenetes volt látni, hogy a finoman szólva is unalmas, a selejtezők során sokszor minősíthetetlenné szürkülő románok ezúttal odatették magukat, sőt rövid pillanatokra brillíroztak: Chiriches a 65. perc körül (1–1-nél) vadállati nyugalommal, ösztönös technikával kezelt le egy labdát, kicselezte emberét, majd elegánsan oldalra passzolt – nálam ez a meccs jelenete –, de sorolhatnánk még a hasonló pillanatokat. Persze, az őrület elmaradt, Stancunak be kellett volna bicikliznie azt a pompás beadást, nem is beszélve a már említett, korai ziccerről.

Mindeközben a franciák? Griezmann a fenomenális szezonja után ritka gyenge volt, s bár jól érezte a helyzeteket, bármelyik BL-döntőben gólokat rúgott volna belőlük. És Giroud? A sokáig középszerű, de most talán szintet ugró, magát becsületbeli hipsztererőemberré kinövő Giroud szépen megtette, amit a haza (mégiscsak a Grande Nation-ról beszélünk!) megkövetelt, Pogba egyszer megvillantotta a foga fehérjét (csillogott!). Működött a gépezet, ha nem is meggyőzően, de működött. Csupán az a plusz hiányzott, ami eldönti a meccset.

Dehogyis hiányzott: Dmitrij Payet. Az a kisnövésű, suttyóarcú gyerek, aki egy-két jól sikerült szabadrúgással hívta fel magára a figyelmet a WHU-ban (lol), most a pálya minden szegletében darált és uralkodott. Ó, hogy Payet már most legendás szabadjait jobbal lőtte, a mai beívelése Giroud szatócsfrizurájára, és, hoppácska, a torna góljára bunkó módon idejekorán bejelentkező, 89. percben elcsattant atomcsapása – bal lábas volt? Hát, van ilyen, Dmitrij, ez az orosz nevű, erősen napbarnított, ólmos léptű trubadúr kb. annyi pluszt adott az országának, mint a csúcsformában lévő C a legrosszabb napjain vergődő Realnak.

Minden volt, amit kívánhat az ember egy eseménytelen, fülledt kora nyári estére, és még egyszer emlékeztethetjük magunkat az örök bölcsességre: mindig az „ismeretlenek” miatt érdemes nézni. A kiscsapatok és a noname vízhordók miatt. Románia teljesítménye jólesően jelezte, hogy az underdogok itt csapatként végig nagyon jelentős erőt képviselhetnek, Payet pedig azt, hogy, mint mindig, ezúttal sem egy-két túlfodrászolt sztár dönt arról, hova kerül a serleg. De még a továbbjutásról sem.

Eb van. Jóság van.