2016.08.20., Benedek Szabolcs

Két hónap telt el az Európa-bajnokság óta, leszálltunk a földre. Benedek Szabolcs összegzése már a vébé-selejtezőket is figyelembe veszi.

A címet Szabó Lőrinctől kölcsönöztem, aki az 1954-es, elveszített berni döntőt követően háromrészes tragikus hőskölteményben siratta el az Aranycsapatot.  Közhelynek hangzik, elcsépelt kimondani, hogy egy vb-ezüsttől jelenlegi futballunk nem fényévekre, de fényévszázadokra van. Még úgy is, hogy – miközben az Európa-bajnokság előtt Bernd Storck szövetségi kapitány arra intett bennünket, hogy lépjünk át hajdani nagyságunk árnyékán, és a folytonos hátratekintgetés után nézzünk végre előre – az elmúlt hetekben kialakult eufória nyomán olyan szalagcímek jelentek meg a médiában, hogy például Dzsudzsák a válogatott szerepléseket illetően már csak három mérkőzésre van Puskástól.

 

Igen. Három mérkőzésre. Valamint 64 gólra.

 

Hatvankét évvel ezelőtt, az elveszített döntő után Budapesten tömegek vonultak az utcára, elkeseredésükben törtek-zúztak, és az akkor évtizedekre elhallgatott spontán megmozdulások – a „focialista forradalom” – során a karhatalommal is összecsaptak. Nos, a tömeg idén júniusban is megvolt. Talán még némi törés-zúzás történt, ám csakis az örömmámor részeként. A magyar válogatott legutóbbi mérkőzése, a Belgium ellen 4-0-ra elveszített negyeddöntőt követően Budapesten akkora elánnal ünnepelték nemzeti tizenegyünket, amelyhez hasonlót évtizedek óta nem lehetett tapasztalni. (Volt ugyanakkor, aki némi rosszmájúsággal megjegyezte, hogy vajon az utcán bulizók közül hányan tudják megnevezni Eb-keretünk legalább felét, vagy mondjuk azt, hogy ki nyerte a legutóbbi magyar bajnokságot.)

 

Két hónap telt el ama mámoros júniusi tíz nap óta. Jelzem, nem vagyok se szakértő, se szakíró. Futballmeccsekre járó ember vagyok, aki több mint három évtizedet lehúzott különféle lelátókon hóban, fagyban, esőben, kánikulában – hol futballkártyával, hol anélkül. Az alábbiakban még csak számvetést se kívánok készíteni. Mindössze átfutni néhány tényen.

 

Magyarország negyvennégy év után jutott ki újra Európa-bajnokságra, és – nem számítva olimpiai válogatottunk 1996-os szereplését – harminc év elteltével játszott először nemzetközi tornán. Kijutásunkban nagy szerepe volt egyrészt annak, hogy fölemelték az Eb-n részt vevő csapatok számát, másrészt annak, hogy a selejtezők lebonyolítása kedvezett a kiscsapatoknak– harmadrészt pedig annak, hogy végre összeállt egy olyan válogatott, amely tud szervezetten, stílusosan, elszántan, okosan és időnként (lásd a norvégok elleni két pótselejtezőt) nagyszerűen játszani. Ez utóbbiban a játékosok rutinja is vaskosan benne van. Ne feledjük: olyanokról van szó, akik hosszú évek, sőt évtizedek óta viselik a címeres mezt, és rengeteget játszottak együtt. Azt is lehet tehát mondani, hogy beérett a gyümölcs.

 

Az Európa-bajnokságon négy meccset nyomtunk le, 50 százalékos teljesítménnyel, mínusz kettes gólkülönbséggel. Mi szenvedtük el a torna legnagyobb különbségű vereségét, ugyanakkor csoportgyőztesek lettünk (amiben csoporttársaink gyengélkedése is benne volt), és döntetlent játszottunk a későbbi Európa-bajnok Portugáliával.

 

Bár a nemzetközi sajtó az Eb alatt kiemelt figyelemmel foglalkozott a magyarokkal, a várt játékosmozgás a torna után elmaradt. A válogatott csapatkapitánya, Dzsudzsák Balázs a török bajnokságból arab csapathoz igazolt, Lovrencsics Gergő hazajött a Fradiba játszani, Nagy Ádámot megvette a Bologna, Stiebert a Kaiserslautern, Besét a Le Havre – egyébként mindenki maradt a helyén. Fiola is – a másodosztályú Felcsútban.

 

Kijózanodásunkhoz hozzájárult, hogy érdekelt klubcsapataink viharos gyorsasággal búcsúztak el az európai kupaszerepléstől. Az Eb után elkezdődött hazai bajnokság megint alacsony nézőszámot és színvonalat hozott, amiből talán egyelőre csak a Vasas szereplése jelent üdítő kivételt.

 

Itt tartunk most, augusztus közepén.

 

A helyzetet valamelyest a harminc évvel ezelőttihez tudom hasonlítani. Az akkori magyar válogatott ugyancsak afféle kirakatcsapat volt. Európa egyik legjobbjának tartották, miközben a vb-selejtezősorozat sikeres megvívását követően (amikor is a Hollandia elleni idegenbeli győzelem volt igazi bravúr, a többit a korabeli esélyek alapján nevezhetjük papírformának is) a mexikói világbajnokságig hátralévő egy évben felkészülési meccsen Wales, Algéria, Dél-Korea, Ázsia és Katar válogatottját győzte le. Valamint egy emlékezetes márciusi vasárnap délután Brazíliát, amely klasszisai nélkül, erősen tartalékos gárdával, szerződés okozta kényszerből lépett pályára. Az egyetlen igazán komoly ellenféltől, Mexikótól ugyanebben az időszakban simán kikaptunk.

 

Azt sem szabad felednünk, hogy miközben az akkori szakvezetésnek sikerült a nemzeti tizenegyet többé-kevésbé kiemelni a hazai miliőből, és egy Európa-szerte jegyzett gárdát létrehozni, a válogatott gerincét adó háromszoros bajnok Honvédot rendre simán kiverték a Bajnokcsapatok Európa Kupájából (fiatalabbak kedvéért: a BL elődje), külföldre igazolt játékosaink pedig akkor is kiscsapatokban rúgták a labdát (igaz, ebben a politika adta lehetőségek is közrejátszottak).

 

A helyzet ma is hasonló. Adott egy, a világranglista 20. helyére sorolt nemzeti tizenegy, valamint a hátország szerves részét képező olyan bajnokság, amelynek az alapokat kellene jelentenie, ugyanakkor nívójáról mi sem mond többet, minthogy legjobb csapatai már nem érdekeltek az épp csak elkezdődött európai kupaküzdelmekben.

 

Az Eb magyarokra eső részének jelentős hányadát egy horvátországi alkotóházban töltöttem, ahol a helyiek azt mondták, a szitu náluk is ilyen: van egy ütőképes nemzeti tizenegyük, valamint egy kevesek által nézett, zűrökkel teli bajnokságuk. (Zárójelben: ugyanakkor a horvát válogatott játékosai nem akármilyen európai klubokban rúgják a labdát, és a horvát klubcsapatok is távolabb szoktak jutni az európai kupák selejtezőköreinél.)

 

Szóval ez van, két hónappal az Eb-szereplés után és két hónappal a vb-selejtezők megkezdése előtt.

 

Jósolni nem merek. Annyit viszont tudok, hogy a vb-re kijutni jóval nehezebb lesz, mint az Eb-re. A körülmények ugyanolyanok lesznek, mint az utóbbi évtizedekben, semmi kedvezmény a kicsiknek, a csoportmásodik már selejtezőt játszanak. Attól lefelé mindenki megy a levesbe. No, dehát a szurkoló az elmúlt három évtized keserű tapasztalatával együtt is bizakodó. A minap családomnak beszereztem a futballkártyát, merthogy azzal egyszerűbb belépőt venni, és most már ők is akarják élőben látni a nemzeti csapatot. Gondolom, ezzel, legalábbis a selejtezősorozat elején, sokan így lesznek. De adja az ég, hogy ne csupán az elején. Mint ahogy az is biztos, hogy az utcán bulizni – az időjárás függvényében – a válogatott szereplésétől függetlenül bármikor lehet.