2017.11.15., Benedek Szabolcs

Szóval az történt, hogy péntek reggel fölhívtak az MLSZ-től, hogy a Szurkolói Klub szokásos internetes totóján én nyertem meg a VIP-belépőt. Beszámoló a Groupamából, a Magyarország–Costa Rica meccsről.

Szokásos internetes totót mondok, mert amióta van Szurkolói Klub – ha jól tudom, az Eb után alakult –, minden hazai válogatott meccs előtt van totó, mint ahogy én eddig is minden alkalommal nekiveselkedtem a kérdéseknek (most például olyanoknak, hogy melyik magyar futballista rúgott egyszer egy meccsen egymaga öt gólt Luxemburgnak, meg hogy hogy hívták Costa Rica magyar származású kapitányát), sokáig sikertelenül, ám ahogy Puskás Öcsi is mondta, a labda gömbölyű, így aztán kedd este ott találtam magam a Groupama Aréna VIP-bejáratánál a kísérőmnek választott öcsém társaságában, ahol a kezünkbe nyomták a jegyeket, föltették a csuklónkra az aranyszínű karszalagot, és lőn.

 

Az igazat megvallva eredetileg nem terveztem a helyszínen megtekinteni a Costa Rica elleni találkozót (Andorra és Luxemburg azért bennem sem múlt el nyomtalanul), na de hát ki az a balga, aki nemet mond egy ilyen lehetőségre? Futballmeccsen még úgyse voltam VIP. (Másutt se nagyon, de nem akarok teljesen lúzernek tűnni.) Ami ezúttal svédasztalból, valamint komoly társasági életből állt. A VIP-szektor lelátó mögötti fűtött és kivetítőkkel alaposan telepakolt helyiségeiben – pár politikus mellett – annyi egykori válogatott futballista gyűlt össze, hogy simán ki lehetett volna küldeni a gyepre akár a nyolcvanas évek nemzeti tizenegyét is.

 

Na de most már más idők járnak, hiába, hogy a közkeletű szlogen szerint régen minden jobb volt, a fő kérdést az jelentette, hogy mire megy a mostani válogatott az újabb megalázó pofon után. Sejthető volt, vagy legalábbis remélni lehetett, hogy hazai közönség előtt igyekeznek valamelyest (némi képzavarral élve) köszörülni a csorbán, és ha mást nem, egy szépségtapaszt azért megpróbálnak odabiggyeszteni erre a gyorsan elfelejtendő évre. (Vagy inkább ne felejtsük el? Tanulságnak jól jöhet.) Az ultrák legjelentősebb csoportja bojkottot hirdetett, ennek ellenére volt szurkolás, mint ahogy azon is meglepődtem, hogy előzetes várakozásaimat meghazudtolva egy félház csak összejött a Groupamában. Bár ebben az alacsony jegyárak is közrejátszhattak, mindenesetre úgy látszik, legyen akármilyen a magyar fodbal, érdeklődés még mindig van iránta. Tízezer néző pedig egy barátságos meccsen ilyen előzmények után nem lebecsülendő, azt igenis komolyan kell venni. Emlékezzünk csak, nincsenek is olyan messze azok az idők, amikor hasonló alkalmakkor nyomasztóan kevesen lézengtek a lelátókon.

 

A sérüléshullám és a lemondások okozta előjelek nem voltak jók, és amikor a 11. percben Pátkait és Viniciust ugyancsak sérülés miatt le kellett hozni, fölmerült a kérdés, hogy maradt-e még hadra fogható játékos. Ez a csapat ebben az összeállításban még soha nem játszott, és föltehetően nem is fog. Ennek ellenére a döcögős játék mellett az akarat érezhető volt, és persze a győzelemnek is örülni kell, azzal együtt, hogy minden momentumában látszott, hogy ez egy barátságos meccs. A Costa Rica-iak maximum olyan félgőzzel nyomták (még így is párszor megtornáztatták Dibuszt), a cserék nyomán pedig a második félidő inkább grundfocivá alakult. Az azonban így is világossá vált (megint), hogy Nikolics kell.

 

A totónyereményhez a meccs utáni sajtótájékoztatón való részvétel is hozzátartozott. Néhány pillanat leforgása alatt egy latin-amerikai regényben érezhettem magam, a Costa Rica-i újságírók ugyanis elképesztő vehemenciával estek neki a szövetségi kapitányuknak, akit régi ismerősként mindnyájan Buenos noches, Óscar!-ral üdvözöltek, ám az udvariaskodás ezzel lényegében kifújt. A vendégek előttünk a spanyoloktól kaptak egy ötöst, és noha Ramírez kapitány hangsúlyozta, hogy ezek nem presztízsmeccsek voltak, hanem kísérletezés, és a játék konstruktivitásával elégedett, a sajtót és föltehetően rajta keresztül a hazai közvéleményt mindez nem hatotta meg. Szó se róla, Óscar Ramírez rezzenéstelen vonásokkal állta a vihart, egyedül akkor kezdett el kicsit rángani a bajusza, amikor egyik honfitársa azt ecsetelte, hogy mennyire gyöngén játszott mindkét meccsen a válogatott. Akkor visszakérdezett, hogy konkrétan kikre gondolt.

 

A két meccsre beugró és most elköszönő Szélesi már a mérkőzés előtt fejmosásról beszélt, a sajtótájékoztatón pedig azzal folytatta, hogy ez láthatóan pozitív hozadékkal járt. A legérdekesebb kérdést az NSO munkatársa tette föl, ám hogy szerinte játszhat-e együtt Nikolics és Szalai, arra a megbízott kapitány nem adott egyértelmű feleletet: elképzelhetőnek tartja, de ez sok mindentől függ – formától, ellenféltől, struktúrától. És különben is, most már Georges Leekens-en múlik minden.

 

Zárszónak ez meg is teszi. Honvéd-szurkolóként talán annyi hiányérzetem lehet, hogy Gróf megint nem kapott lehetőséget. Pedig a kisebbik lányommal a meccs előtt, még odahaza, arról beszélgettünk, hogy mennyire várjuk a bemutatkozását.