2017.08.11., Zelei Dávid

Az elmúlt hét napban a Videoton megnyerte harmadik körös EL-párharcát a Bordeaux ellen, elkerülte a legnehezebb ellenfeleket a playoffkör sorsolásán, majd idegenben megverte a Mezőkövesdet.

Csupa jó hír ez, ami magyar szokás szerint szélsőségesen pozitívba tolta a hangulat-libikókát: Sinkovics Gábor a Bordeaux-meccs után szokásához híven kimaxolta a himnusz-, óda- és eposzműfaj összes toposzát („Egy francia élcsapat ellen mutatja meg a Vidi a magyarok istenét. Mintha halottaiból támadt volna föl erre az estére a magyar futball”),  a Nemzeti Sport szórta a nyolcasokat, Marko Nikolics pedig tökéletes meccsről beszélt. Most ugyanakkor itt az ideje, hogy hideg fejjel is értékeljük, mi történt eddig, és mi történhet ezután.

 

1. A Videoton Bordeaux elleni győzelme legalább annyi újdonságot hozott a magyar csapatok kupatörténetében, mint amennyi papírformát igazolt. Először is: igazolta azt, hogy a kupasorozat ezen szakaszában alapvetően jó topbajnokságból ellenfelet kapni, mert míg veszítenivalója nincs, a felkészülési időszakban járó ellenfél fizikailag és koncentrációját tekintve jó eséllyel nincs a topon; ha ez némi lenézéssel is társul, a nagynevű topcsapatok képesek kikapni gibraltári (Lincoln Red Imps–Celtic 1:0, 2016), máltai (Birkirkara–West Ham United 1:0, 2015) vagy luxemburgi  (Progrès Niederkorn–Rangers 2:0, 2017) ellenfelektől is. Francia és olasz EL-csapatokra különben is jellemző, hogy nem veszik elég komolyan az ellenfelet/a második számú európai kupát – hajdan a Montpellier a fél csapatát lecserélte győri 1:0-ás győzelme után, a Sampdoria pedig a csoportkörben is képes volt a tarcsiját felküldeni a Debrecen ellen, Budapesten – igaz, akkorra már nem volt esélye a továbbjutásra. Ami ugyanakkor nem jellemző, hogy egy magyar csapat hátrányból nyerjen meg egy kupacsatát – erre pont a hét évvel ezelőtti Győr – Montpellier volt a legutóbbi példa. Ehelyett idén is a kettős vereség volt a módi, vagyis, hogy egy szoros idegenbeli vereség után jött egy hazai is (Vasas, Honvéd), nehogy véletlen hízzon pár dekát az UEFA-koefficiens.
2. A  Vidi két, Bordeaux elleni meccse a játék képét tekintve nem volt szokványos: az ilyenkor megszokott „alárendelt szerep – kettős  védvonal – kontrák” triász (vö. Sousa-taktika) helyett a fehérváriak viszonylag jól (a visszavágón kifejezetten jól) támadtak vissza (főleg Henty és Scsepovics), sokszor szereztek labdát a támadó- és középső harmadban, jól operáltak a mélységi indításokkal az ellenfél veterán középső védőivel szemben, és viszonylag sok helyzetet alakítottak ki.
3. Támadásban ugyanakkor voltak gondok a helyzetkihasználással és a pontatlan beadásokkal, védekezésben pedig rendre nagy területek maradtak üresen a széleken, és feltűnően lágy volt a középpálya közepe (ide elférne még egy légiósigazolás!): Pátkai és Varga túl sokszor és túl könnyen hagyta átszaladni a náluk nyilvánvalóan képzettebb bordeaux-i középpályásokat a pálya középső harmadán. (Utóbbi, hajdani nagy kedvencem, a vagány szereléseiről és bombagóljairól ismerős Varga hanyatlása szokványos magyar karrier, mégis fájó csalódás: emblematikus zavaró mozgása mára lelassult, így inkább csak nyomozza a labdát a középpályán, mivel pedig nem találja, legfeljebb egy-egy elkésett szerelésre futja az erejéből.)  Szerencsénkre a franciák előrejátéka vagy nélkülözte az ötletet (ilyenkor egy-egy felívelés után a kiválóan játszó Juhász rendre megnyerte a fejpárbajokat), vagy hajmeresztő átadási hibába torkollott – köszönhetően a magyar kupacsapatok két fő nyári kapaszkodójának, az ellenfél meccshiányának, és a legutóbb a Debrecen Kalmar elleni győzelmét elősegítő irgalmatlan melegnek. Akárhogy is, jó kondíció, aktív visszatámadás és a szokásosnál magasabb labdabirtoklás hozta meg a győzelmet.
4. A Vidinek a hétvégi volt a tizedik tétmeccse idén, s hogy Marko Nikolics a Mezőkövesd elleni meccs után az energiatartalékok végső lemerüléséről lamentált, már csak azért is érdekfeszítő, mert a csapatnak igen mély kerete van, melyet azonban csak minimális mértékben forgat. Hogy mennyire így van, azt jól mutatja, hogy hét (!) játékos is van a keretben, aki az eddigi tíz meccs legalább 86%-át (!) a pályán töltötte – Nego és Kovácsik egyetlen percet sem hiányzott, de Suljic, Stopira és Juhász is csak végszükség esetén maradt ki a csapatból. Mindez azért veszélyes, mert a magyar bajnokságban edződő focisták nincsenek az ilyesmihez hozzászokva, és könnyen megsérülhetnek a sorozatterhelésben (lásd a Fradi dániai védősorát, középen Gerával ), de amiért igazán bosszantó, az az, hogy nem is lenne rá feltétlenül szükség: a jól bevált kezdőbe Máltán, a Mezőkövesd vagy a Felcsút ellen simán berotálható lett volna mondjuk Tamás Krisztián, Szolnoki, Barczi, Géresi vagy Maric, a tavalyi év elején  ugyanis Kovács  Zoltán mintaszerűen kiegyensúlyozott, megfelelően mély keretet rakott össze. (Vö. mindezt a szintén nem pénzhiányos Fradi keretének kiegyenlítetlenségével.) Hogy folyamatosan a legjobbnak vélt csapat van a pályán, jelzi: a Vidi tényleg nem akarja idén elveszteni a bajnoki címet – de alighanem minden szurkolója odaadna nyolc-tíz pontnyi bajnoki lemaradást egy EL-csoportkörért – engem is beleértve.
5. Mikor legutóbb magyar csapat megvert egy franciát a selejtezőkben, egy délszláv gigász következett: a Montpellier legyőzése után a Dinamo Zagreb megoldhatatlan feladatot jelentett a Győrnek. Most úgy tűnik, minden Marko Nikolicsék mellett szól: az idegenbeli kezdés, a zárt kapuk, az ellenfél szoros ismerete és a Partizan meggyengült kerete egyaránt. Óva intenék az elbizakodottságtól, mert a jugoszláv utódállamok játéka ritkán fekszik csapatainknak, de valami azt súgja: ez a Vidi most megint megcsinálhatja.