2017.07.01., Nagy Dániel

Magyarországon, nem kell aggódni azért, hogy a futball lekerül esetleg az újságok címlapjáról. A „magyarfoci”, így egybe, hallatni akar magáról, azt akarja, hogy róla beszéljenek, önző egy teremtés.

A futballt szerető ember ilyenkor nyáron nincs könnyű helyzetben. Hétvégente nincsenek hatalmas derbik, ki-ki mérkőzések, nem kell figyelni a tabellát, hány ponttal szakadtunk le az élmezőnytől.  Ilyenkor júliusban kedvenc csapata még csak épphogy tréningezik, kedvenc játékosa pedig még a Kanári-szigetekről tölti fel a nyaralásról készült képeket, s bár az átigazolási időszak napról-napra képes lázba hozni a szurkolót egy-egy rossz és alattomos pletykával, azért ez mégsem az, mint mikor szombatonként több pikánsnak ígérkező találkozó közül válogathat az ember.

 

Azonban itt Magyarországon, nem kell aggódni azért, hogy a futball lekerül esetleg az újságok címlapjáról. A „magyarfoci”, így egybe, hallatni akar magáról, azt akarja, hogy róla beszéljenek, önző egy teremtés. Mindez kezdődött az andorrai kudarccal, majd folytatódott a tegnap előtti napon a Vasas tragikomikus vereségével. Kezdeném az előbbivel.

 

Jó. 0-1. Benne van. Lesz jobb. Felállunk. Innen már csak felfelé lehet. Néhány számonkérős cikk a Nemzeti Sportban és kész, le lesz tudva. Gondoltam ezt valamikor a meccs lefújása után. Aztán másnap reggel mégiscsak szíven ütött a dolog. Nem voltam dühös. Már nem volt kedvem dühösnek lenni. Már senkinek sincs kedve dühöngeni. Én is inkább a fal felé fordultam, magamra húztam a takarót, és megvártam mire ez a vereség okozta reménytelenség megszűnik.

 

Persze születtek pontos és mélyreható elemzések. Azonban az andorrai vereséget követően a legtöbb publicisztika leginkább arról szólt, hogy ez, a magyar futball, ez az amorf képződmény, nem működik jól.  Hogy reménytelen. Hogy nincs jövője. Hogy nem is volt. Hogy halott, a magyar foci halott. Hogy az utolsókat rúgja. Hogy rossz nézni. Hogy szenvedtünk. Mi nézők a képernyők előtt, ők pedig ott a pályán. Hogy elveszi az ember kedvét az élettől. Pedig végre egyszer lehetne jó kedve az embernek, 90 perc, himnusz, „Ria-ria hungária”, otthon a meggypiros mezben, a szebb jövőbe vetett hit, hogy majd gólt, gólokat lövünk. Aztán mégsem. Ahogy olvastam ezeket az írásokat arra döbbentem rá, hogy a magyar futball milyen nagyszerűen szimbolizálja a reményt és a reménytelenséget. Hogy elhisszük, elhiszem: fel lehet állni. Még gondolunk a felállásra. Majd a következő meccsen. Ez csak egy apró kisiklás volt. Vagy nem tudom. Utálom ezt a szurkolói lelkemet, ami tényleg mindig csak a „következő mérkőzésre koncentrál”.

 

Ezek után következett a tegnapi tragikomikus Vasas vereség. Sétálok a Bartók Béla úton, rendelek magamnak egy őszilét a Fapados Sörözőbe, és akkor hozzák a hírt: a Vasas vezet 3-1-re. Na, mondom, ez igen. Sőt, a söröző vendégei is elismerően nyilatkoztak a Vasas teljesítményéről, pedig legtöbbjük fradista volt. Szóval örültem. Örültünk. Nem lehet gond. A Fradi is vezet, este pedig a Videoton hozza a kötelezőt, és akkor, miután majd jól megszakértik a stúdióban a gólokat, és levonják a következtetéseket az okosok, haza lehet menni és megnyugodni: legalább ebben fordulóban nem égtünk le. De nem ez történt! Hogy ne szépítsem a dolgokat: 6 perc alatt kaptak 3 gólt! Pedig, ha 3-2-nél csak belebrűgölnek a labdába, vagy lefekszenek nyílt lábszárcsonttörést szimulálva, akkor talán úgy megyek haza, hogy nem 160/ 90 a vérnyomásom! Méghogy nekem! De az Fapados Söröző egy-egy 50 év feletti vendégének az ilyen vérnyomás ingadozás nem játék! Akár az életébe is kerülhet! Szóval ajánlom a Vasas játékosainak, hogy tegyék jóvá ezt az eredményt, és jussanak tovább!