2016.06.20., Nagygéci Kovács József

Kétségbevonhatatlan tény: a magyar futballszurkolók évtizedek óta először érzik azt, hogy van csapatunk. Ezt az érzést NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF foglalta össze tökéletesen Franciaországból.

 

Amikor 2015 márciusában azzal tartotta a lelket egy nemszeretem előadásra készülő nyolcadikosban (B.), hogy mindjárt tavaszi szünet és mennek a görögverést nézni a G. Albert stadionba, és bár azt gondolta, ez is egy selejtező, ahol…, de azt is, hogy nem baj, itt az ideje, hogy B. is szurkoljon, és mindenképpen boldogság, ha együtt.

 

Amikor ugyanezen év nyarán minden rendszer lefagyott, de hiába lakik a világvégén (amúgy nem is a világ végén van Csurgó, de innen már látszik), nem adta fel és hajnal fél 3-kor sikerült jegyet venni a magyar–románra, és vélte, hogy Dárdai nélkül nem lesz egyszerű, de lesz, ami lesz, rajtunk ne múljon, van jegy, boldogság.

 

Amikor ősszel hajnalban ért haza, fáradtan, de jókedvűen („Ki nem ugrál bálnavadász, hej, hej!”), és Böde mez lapult a táskában, a kisebbiknek (F.), aki nem jöhetett, és akit B. azzal biztatott, hogy kijutunk és megyünk, és ő el is képzelte akkor ezt.

 

Amikor a norvégok ellen… nem, nem is, amikor az első meccsen a norvégok ellen… nem, ez sem, inkább az, hogy amikor Storck Kleinheislert meg Nagy Ádámot… mindegy, szóval, amikor két hangjaveszett, de az addigi sajnálkozásokat („Meccsre mentek? Foci? Foci. Foci???) mosolyogva emlegető magyarázta a kisebbiknek, hogy merre van Franciaország…

 

Amikor a regisztrálás, kalkulálás, reménykedés kijelölte területre befutott az értesítés, hogy „gratulálunk, rengeteg pénz tűnt el a számlájáról”.

 

Amikor elkezdődött a torna, amikor összegyűlt az összes Panini-kártya, amikor már csak az volt a kérdés, hogy, idézem: „Ha te Bödében jössz, akkor én a Nagyádámosban, de én szeretnék inkább Bödésben, és jó lett volna azért egy Dzsudzsák is (közbevetés: két mezed is van, ne elégedetlenkedj!) mindegy nekem, akkor B. lesz Gerásba, jó?”

 

 

Amikor két órával a kezdés előtt belépett a stadionba és mielőtt a szektorban a helyét elfoglalta volna a kedves beengedő emberek megengedték, hogy az otthonról hozott zászlót lentre kitegye. (Ugyanitt hazagondolva büszke boldogság: a Groupamában minden szigorúbb, profibb és érthetőbb, de „nyugaton már megoldották”.)

 

Amikor látta, hogy az elmebetegek (idézőjelben szurkoló) nem az ő szektorában vannak, ahol egy 16 és egy 8 éves társaságában, 1200 kilométert utazva, sok pénzt költve, etc. SZURKOLNI szeretne s nem barmok miatt futni/szégyenkezni/félni.

 

Amikor a Himnusz. (Ez a rész részletezhetetlen.)

 

Amikor összenéz, kezdő c-licences a megyeegyes U16-ossal meg az U9-essel, hogy akkor ez itt az és itt vagyunk.

 

 

(Amikor megállja röhögés nélkül a szurkolói sláger hallgatását.)

 

Amikor elmúltnyócéves kormánytagot és nertárs kormánytagot ugyanabban a szektorban lát.

 

Amikor azt látja, hogy mi vagyunk a nagycsapat, aki kezdeményez, és ez még akkor is boldogság, ha sok a hiba. Nincs alibi, nincs „kétméterre, biztosat”.

 

Amikor azt „mondja magának, biztatásnak”, hogy türelem és ezt hallva hátrafordul a „warrior”-pólós és azt mondja: „egyetértek”. (Még egyszer: warrior-pólós egyetértés!)

 

Amikor tizen-, huszonpár év minden elfojtott/be rendesen sosem vallott/komolyan nem vett orosz nyelvóra-utálat delejes összefüggésekben szereplően, utólag magyarázatot nyer.

 

Amikor öt percig s a szünet alatt forródróton jönnek-mennek az üzenetek tizenegyes-ügyben. Tizi volt, nem volt, adható, kereste a kontaktot, és neki Puhlsanyi jut az eszébe és a híres Puhl-szabály („tizenhatoson belüli eldönthetetlen kavarodáskor kifelé kell ítélni, abból nem lehet túl nagy vita”) és azt gondolja, hogy sebaj, a döntőben se ez a Karasjev, se Kassai nem fog fújni, mert…

 

Amikor a válogatott a második félidő első percétől kezdve átáll 3-4-3-ra. (Magyaros, dadogós, de nyomós alakzatok, váltogatva. Kép mellékelve.)

 

Amikor azt mondja B.: „Sose kaptunk ki, ha kint voltunk! (Görög-, román-, feröeri-, norvég-, horvát-meccs) most se fogunk!”

 

Amikor saját szemével látja, milyen az, ha félstadionnyi szurkoló pörgeti csocsó-mód a csapatot.

 

Amikor elzsibbad a keze, annyira szorítja Böde (F.).

 

Amikor egyre több sebből vérzik az izlandi tizenhatoson leparkolt kék bálna.

 

Amikor Szív Ernő ír, hogy „Böde és Nik jön”.

 

Amikor semmire sem emlékszik, legkevésbé az egyenlítő gólra.

 

Amikor megnyugodva konstatálja, hogy F. és B. is  csonttörés nélkül megúszták az ünneplést.

 

Amikor, mert nem mert odanézni, a fiai arcán látja meg először, hogy kimaradt az izlandi szabad. (Mosolyuk olyan, mint a lányé a Simon mágus című film végén.)

 

Amikor kölcsönösen gratulálnak egymásnak pár izlandi szurkolóval.

 

Amikor egy, a térben s időben eltévedt, de mindenképp jókedvű szurkoló mondatait próbálja megjegyezni már elvonulás közben: „Kifestettem legalább húsz norvégot! – mondja az eltévedt, s a válaszra, hogy „az nem nehéz, csak kék kell hozzá” örömittas felkiáltással felel: „de pirosfehérzölddel, vazze!”

 

(Amikor a L’Équipe-ben, meg a Gazettában a magyar álom folytatásáról írnak. Az olaszok szerint amúgy Böde a meccs embere, ő kapott 7-est egyedül, az egyenlítő gól miatt, amúgy jogosan, mert tőle indult az akció és amúgy is „félelemben tartotta az ellenfelet”. Amikor a L’Équipe-ben és a Gazettában a magyar válogatottról írnak. Amikor van magyar válogatott.)

 

Egyszóval most. És innentől kezdve, úgy néz ki, még egészen sokáig.