2013.11.11., ktn

Az utóbbi húsz évet tekintve soha nem számított még ilyen kevés magyar futballista kulcsembernek komoly nemzetközi csapatnál, mint napjainkban.

Hogy fest egy átlagos futballrajongó vasárnapi programja? Meccseket néz, a kedvencét akár internetes közvetítéssel, felugró reklámok közepette, akadozó képkockákkal, arab kommentárral. Eredményeket böngészik, tabellák között ugrál. Így aztán rengeteg érdekességre bukkanhat.

Például arra, hogy a Szpartak Moszkva-Zenit Szentpétervár rangadón (4–2) egy bizonyos Jura Movsziszjan (Szpartak) mesterhármast szerzett. A 26 éves futballista ezzel már 12 gólnál jár az orosz bajnokságban, amivel holtversenyben vezeti a góllövőlistát. Tavaly 13 találatig jutott - az az előző szezonban (igaz, ugyancsak holtversenyben) gólkirályi címet jelentett a számára. Movsziszjan (akárcsak a Dortmund sztárja, Henrik Mhitarjan) örmény származású játékos - mindjárt érteni véljük, hogy az örmények mostanában miért számítanak az egyik legdinamikusabban fejlődő nemzeti csapatnak Európában.

Mert vannak futballistáik.

Nekünk, magyaroknak vannak? Ha jobban belegondolunk, nem nagyon. Az utóbbi húsz évet tekintve soha nem számított még ilyen kevés magyar futballista kulcsembernek komoly nemzetközi csapatnál, mint napjainkban. Emlékeznek még arra, amikor Pisont Istvánt és Sallói Istvánt istenként tisztelték Izraelben? Vagy Disztl Lászlót és Eszenyi Dénest Belgiumban? (Pedig akkor már azon is csak mosolyogtunk.) Vagy amikor a Bréma Lisztes Krisztiánnal lett bajnok? De voltak szép évei Gera Zolinak is - még kimondani is hihetetlen - a Premier League-ben. Dárdai Pál rekordokat döntögetett a Herthánál, és Hajnal Tamásnak is akadt néhány kiugró Bundesliga-szezonja. Még az is lehet, hogy valakit kifelejtettünk a sorból.

Ilyesmi az utóbbi néhány évben nem fordulhat elő velünk. Van egy norvég gólkirályunk, és vasárnap óta immár norvég bajnokunk (Kovács Péter), akit idehaza senki sem vesz komolyan. Rajta kívül Szalai Ádám harcol azért az elismerésért a Schalkéban, amelyet a magyar válogatott számára régóta nem létező Huszti Szabolcs már régen kivívott magának Hannoverben. Jellemző, hogy a BL és az EL jelenlegi mezőnyében is csupán két-két magyar légiós (három kapus) szerepel, előbbiben Szalai (Schalke) és Megyeri (Olimpiakosz), utóbbiban Köteles (Genk) és Gulácsi (Salzburg). Azt pedig inkább ne is kezdjük el számolgatni, hogy a nemzetközi kupákban hány román, horvát, szerb vagy éppen bosnyák labdarúgó szerepel légiósként. Tíz? Húsz? Ötven?

Valakit mégis majd’ elfelejtettünk. Dzsudzsák Balázst. Csakhogy a Dinamo Moszkva szélsőjéről valahogy kevesebbet hallunk, mint például Movsziszjanról. De miért beszélne róla bárki is? Januárban lesz három éve, hogy Oroszországba igazolt, ahol az Anzsi és a Dinamo Moszkva színeiben 54 bajnokin összesen hatszor volt eredményes. Csak a magyarországi sportsajtó emlékezik meg minden cseléről, ne adj’ isten gólpasszáról. Lassan azokat is meg kell becsülni. Dzsudzsákból aligha lesz világklasszis - ha szerencséje van, jövőre, 27 évesen bemutatkozhat a Bajnokok Ligájában. Pedig micsoda szezonjai voltak a PSV-ben - ő azonban a Détári-modellt, vagyis a keleti utat választotta magának.

A nemzetközi futballelitben jó ideje már csak Kassai Viktor képviseli Magyarországot, s ez egyértelműen rávilágít a magyarországi futballistaképzés csődjére. Valami nagyon nem stimmel, ez látszik többek között az utánpótlás-válogatottak versenyképtelenségén is. Egy ideig lehetett takarózni az U20-as válogatott szenzációs sikerével (2009, vb-bronz Egyiptomban), de Varga Zoltán (isten nyugosztalja!) kivételével senki sem mert szembefordulni az árral. Varga volt az egyetlen, aki ki merte mondani, hogy a vb-bronz hamisan csillog, a legtöbb csapat nem is a legjobb játékosaival indult el a tornán (mert a legjobbak addigra már rég élklubok fontos futballistái voltak). S ma láthatjuk, mennyire igaza volt: az egykori sikercsapat tagjai kivétel nélkül eltűntek a süllyesztőben. Németh Krisztián a holland középcsapatnak számító Rodában legalább rúgja a gólokat, de a vb ezüstcipőse, Koman Vladimir a jekatyerinburgi kispadon üldögél, Szekeres Adrián pedig a felcsúti akadémistákat erősíti – kevés sikerrel.

Ezzel vissza is érkeztünk cikkünk kiindulópontjához. Egy futballista számára a klubszereplés a mérvadó, az mutatja meg a játékosok valódi értékét. Amint a magyar klubcsapatoknak lesznek komoly eredményeik, s amint lesznek komoly klubokban kulcsszerepet játszó idegenlégiósaink, akkor kezdhetünk el reménykedni bármiben is. Addig felesleges.

(ktn)

A cikk eredetileg a pozsonyi Új Szó futballmellékletében jelent meg.