2013.10.17., ktn

Korrupció, mutyi, kontraszelekció, múltba fordulás. Az őszi kudarcsorozat nemcsak a magyar futball kudarca, hanem a magyar társadalomé is.

"Ha válogatottak lépnek pályára, akkor azzal a reménnyel küldjük csapatainkat a pályára, hogy az adott közösség, azaz a magyar nemzet legnagyszerűbb tulajdonságait mutassák be sportkörülmények között." Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor nyilatkozta ezt a tavaszi magyar-román vb-selejtező előtt. Szót ejtett még egyéb magyar erényekről is, a gógyiról, a lovagiasságról, a nagyvonalúságról, a bátorságról. Nagyvonalúságban nem is volt hiány: Guzmics a románoknak, Devecseri a hollandoknak ajándékozott egy gólt. Gógyi alatt pedig Orbán Viktor alighanem gagyit értett, csak félrehallottuk. A magyar válogatott a két őszi, sorsdöntő vb-selejtezőjén leszerepelt, a csapatot előbb Bukarestben (0-3), majd Amszterdamban (1-8) alázta meg az ellenfél. Ha a miniszterelnöknek igaza van - s miért ne volna igaza? - az őszi kudarcsorozat nemcsak a magyar futball kudarca. Hanem a magyar társadalomé is.

Persze, egyszerűbb volna megtalálni a bűnbakokat. De kit hibáztassunk? Guzmicsot, Devecserit, Komant és a többieket? A produkciójuk tragikus volt, de valaki mégiscsak meghívta őket a válogatottba. Vagyis hibáztassuk Egervári Sándort? A szövetségi kapitány teljesen érthetetlenül favorizált olyan játékosokat, akikről kiderült, hogy alkalmatlanok. De vitathatjuk a taktikai elképzeléseit is - ha voltak egyáltalán (a pletykák szerint Egervárit még a játékosok sem vették túl komolyan). A kapitánynak komoly szerepe van abban, hogy a magyar válogatott így leamortizálódott, mégis kár volna őt bűnbaknak kikiáltani. Nekitámadhatunk Csányi Sándornak is, az MLSZ elnöke tétlenül nézte a vergődést, szerdai értékelésekor pedig kínos önellentmondásokba keveredett, vádaskodott. S Orbán Viktor ártatlan? Elvégre ő hozta a fejünkre Csányit. Felesleges bárkit is hibáztatni, a helyzet ugyanis harminc éve változatlan: nincsenek játékosaink, nincsenek edzőink. Nincs futballunk.

* * *

Közhely, de a futball a társadalom tükörképe. A magyar futball pedig a magyar társadalomé. Csakhogy amíg a valóságról évtizedeken át lehet összevissza hazudozni (politikai elvakultságtól függően), addig a futballban erre nincs lehetőség. Mert egyszer csak jönnek a hollandok, és lazán bevágnak nyolc gólt. Nem Bogdán Ádámnak vágják be - hanem nekünk, magyaroknak. S ha a válogatott bukása mellé tesszük a nemzetközi kupákban való nyári leégést, akkor elmondható, hogy az elmúlt néhány hónapban (Podgoricában, Drammenben, Tel-Avivban, Bukarestben, Amszterdamban) a magyar futball rendszere bizonyult működésképtelennek. S a működésképtelenség oka, hogy a magyar futballban ugyanazok a jelenségek uralkodnak, amelyek a közállapotainkat is mérgezik.

Korrupció, mutyizás, kontraszelekció, umbulda - ezek a kulcsszavak. A teljesítmény - ami a világ boldogabbik felén szent - Magyarországon huszadrangú. A problémák már serdülőkorban kezdődnek: nyílt titok, hogy rengeteg szülő kénytelen lefizetni az edzőt azért, hogy a gyereke állandó kezdő legyen a csapatban. De a morális züllés a legmagasabb szinten is magától értetődő. Hétről hétre olvassuk a Honvéd tulajdonosának erkölcsi prédikációit, miközben sorra igazolja le azokat a futballistákat, akik más országokban a bundabotrányban való érintettségük miatt nem futballozhatnak. "Nincs jogerős ítélet ellenük" - nyilatkozza cinikusan, majd széttárja a kezét.

S ha már a bundabotránynál járunk: ebből is csak a jéghegy csúcsa látszik. A bilincsbe vert futballista a tévékamerák előtt jelenti ki, hogy ötszáz hozzá hasonló (azaz bundázó) futballista van Magyarországon, a témáról könyvet író (egykori) sportújságíró szerint pedig a Ligakupa mérkőzéseinek kilencven százalékán manipulált eredmény születik. De hiába, semmi sem történik, azon kívül, hogy lassan az is csodaszámba megy majd, ha az NB I-es meccsek nézőszámának átlaga eléri a kétezret. Mert a szurkolók nem hülyék, s nem kívánnak asszisztálni ahhoz, ami a magyar futballban zajlik.

Ilyen közegben nincs esély a fejlődésre. Emlékeznek még, mit nevezett meg Martti Kuusela a siker kulcsaként? "Munka, munka" - válaszolt a kérdésre. Mindenki kiröhögte: "csak egy síedző". Kezdetben Ricardo Monizról is hasonló véleményeket olvastunk, őt erőnléti edzőnek csúfolták. De a magyar közeg kivetette magából Henk Ten Cate-t, aki egy évet húzott le az MTK-nál, aztán irányította az Ajaxot és a Panathinaikoszt, emellett másodedzőként dolgozott a Barcelonánál és a Chelsea-nél. S emlékszünk az Aldo Dolcettivel készült videóra is. A Honvéd olasz edzőjét (aki legutóbb az AC Milan Primaverát irányította) arról faggatták, mi hiányzik a magyar futballból. "Emberi minőség" - felelte az olasz, keserű mosollyal a száján. Hát, ez az. Nálunk az emberi minőséget Bognár György, Mészöly Kálmán és a többiek jelentik. Vagy Détári Lajos, az utolsó magyar futballista, akit komolyan vettek Európában - s aki nemrégiben a saját könyvbemutatójára sem érkezett meg. Az indoklás szerint nagy nyilvánosság előtt nehezen beszél magáról. Ó, igen.

De a magyar futball nemcsak a társadalom morális állapotáról árulkodik, egyéb tüneteket is megjelenít. Az önkritikára való képtelenség, a görcsös ragaszkodás az illúziókhoz, a múltba fordulás egyaránt jellemző a magyar társadalomra és futballra. Ami a politikában Trianon, az a futballban az Aranycsapat - Magyarország még mindig az elveszett nagyságát siratja, miközben semmit sem tesz azért, hogy a 21. század körülményei között ismét naggyá váljon. A felelősség hárításának is a focisták, fociedzők a legnagyobb mesterei Magyarországon, a hollandok elleni 1-8-at követően is egészen elképesztő nyilatkozatokat hallhattunk. Az időkapszulában ragadt Bognár György például Mezey Györgyöt nevezte meg ideális szövetségi kapitányként, de nem felejtett el újra belerúgni a "defenzív taktikát erőltető" Paulo Sousába sem (aki az utóbbi tizenöt év legnagyobb nemzetközi sikerét érte el magyar csapattal a Videoton edzőjeként). Hihetetlen volt hallgatni Csank János közhelyeit az Andorra elleni meccs szünetében ("ami nem jó, azt meg kell változtatni"); s vajon hogyan kommentáljuk Devecseri Szilárd nyilatkozatát, aki a saját bevallása szerint kimondottan jól játszott Amszterdamban – az öngólját leszámítva? Az pedig az amatőrizmus netovábbja, hogy Kuttor Attila, az Illés Akadémia vezetője a Devecseri-öngól kapcsán állítólag "minden akadémistának azt kívánta, hogy világsztár segítse fel" a földről. Lassan Devecseri lesz a magyar futballistapalánták példaképe.

* * *

Már a Gyurcsány-kormányhoz közeli Kisteleki-féle MLSZ-vezetés is szerette volna szépen berendezni a kirakatot, legnagyobb sikere az volt, hogy az Erwin Koeman-féle válogatott vb-selejtezős programját sikerült úgy összeállítani, hogy a legnagyobb (s persze elbukott) rangadók a sorozat végére maradtak, így végig versenyben lehettünk a továbbjutásért. Az Orbán-kormány színre lépése óta pedig teljesen nyílt futballpropaganda zajlik Magyarországon. A sajtó már az Egervári-éra első tétmérkőzése után dicshimnuszokat zengett a fejlődésről, aztán jött az NB I mesterséges feltupírozása, a hazai ligában játszó "sztárok" beépítése a válogatottba, a vasárnap esti hazug futballshow.

S ha már a médiumoknál tartunk: a sportújságíróknak hatalmas felelősségük van abban, hogy a magyar futball ilyen mélyre süllyedt. Érdemes megnézni egy nyugat-európai futballközvetítést, hogy ott miket kérdeznek a játékosoktól, edzőktől, aztán átkapcsolni egy magyar sportcsatornára vagy belelapozni a sportnapilapba, amely a válogatottal és az NB I-es meccsekkel foglalkozik. Szervilizmus, kritikátlanság, bennfenteskedés. A futballelit képviselői az igénytelen sportújságírókkal karöltve létrehozták a magyar futball virágnyelvét. Ez az a mesterséges nyelv, amely évtizedek óta védőburkot húz a magyar foci fölé, s amelynek csak a szerkesztőségekben, a tévéstúdiókban, az öltözőkben, a VIP-páholyokban van relevanciája - a közvélemény azonban csak gúnyolódik rajta. Nem csoda, hogy amikor Szalai Ádám felindultan ostorozta a magyar futballviszonyokat, a jelenlévő újságírók csak hápogtak. Értelmes kérdés nem hangzott el.

* * *

A magyar válogatott történetének legsúlyosabb veresége és Szalai Ádám "igazságbeszéde" felkavarta az állóvizet. Lehet vitatni Szalai lojalitását, de az nyilvánvaló, hogy olyasmiket mondott ki, amit rengetegen hozzá hasonlóan látnak. Hirtelen mindenki rádöbbent arra, hogy a magyar utánpótlás-nevelés állapota tragikus, a magyar edzők képzetlenek, a kluboknál nem folyik minőségi munka.

Ahhoz azonban, hogy a magyar futball tényleg elinduljon felfelé, elsősorban ezen kell változtatni, akár az utánpótlásképzés teljes szakmai irányítását külföldi kézbe átadva. Nem lesz elég Bölöni Lászlót vagy Guus Hiddinket a válogatott kispadjára ültetni. A szakmai színvonalat az sem emeli majd, ha néhány év múlva lesz nyolc vadonatúj stadionunk. Mert ez még mindig csak a kirakat. Tartós fejlődés csak akkor következhet be, ha a szűk futballelit képes valóban professzionális alapon működtetni a rendszert, azaz a valós teljesítményt, a befektetett munkát, a szakmaiságot értékeli. S közben szakít azokkal a mintákkal, rossz beidegződésekkel, amelyek az egész országot megbénítják.

A magyar futball története mindannyiunkról szól. Túl könnyű csak a focin elverni a port. A magyar társadalom számos ágazata ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint a futball: korrupcióval, nemzetközi versenyképtelenséggel, szakmai igénytelenséggel. A különbség legfeljebb annyi, hogy a futballistáinkat rendre az egész ország nyilvánossága előtt alázzák meg. Nagy tévedés, ha azt gondoljuk, hogy sokkal különbek vagyunk náluk, "a sok hülye focistánál", s ezzel minden el van intézve. Nincs: a magyar futball csődje szimbolikusan ennek a provinciális, sértett, leszakadó országnak a csődje is egyben.

(ktn)