2013.10.14., focitipp.hu

Fejlődik a magyar foci? Emelkedett a bajnokság színvonala? Jobb lett a válogatott? Hát persze! Bukarest és Amszterdam után a vak is láthatja: haladunk, méghozzá öles léptekkel. Csak éppen rossz irányba.

Két éve egy - azóta már elhunyt - magyar sportújságíró azon bosszankodott az Aranylabda-szavazás után, micsoda aránytalanság, hogy "a Virgin-szigetek szövetségi kapitányának a voksa ugyanannyit ér, mint Egervári Sándor szavazata", mert hát mekkora a különbség a két ország válogatottja között! Halkan jegyzem meg: futballtudásban egészen közel vagyunk a Virgin-szigetekhez, kétségkívül közelebb, mint Hollandiához.

Válogatottunk 20 gólt kapott ebben a világbajnoki selejtezősorozatban. Lyukasabb védelme csak Máltának (22 kapott gól), Liechtensteinnek (23), Luxemburgnak (23), a Feröer-szigetek válogatottjának (26), Andorrának (28) és San Marinónak (46) van. Az ötvenhárom európai csapat közül.

Málta, Liechtenstein, Luxemburg. Ide tartozunk, közéjük. Ők a mi szintünk. Felfoghatnánk végre, hogy mi, magyarok nem a futballelittől vagyunk lemaradva, hanem a középmezőnytől is.

Hol tart hozzánk képest Svájc, Bosznia vagy Belgium? Sőt: hol tart hozzánk képest Örményország? Belegondoltak már abba, hogy az örmény futball sokkal jobb, mint a miénk? Az utóbbi években az örmények tétmeccsen győztek Szlovákiában (4:0), Dániában (4:0) és Csehországban (2:1) is, s olyan futballistáik vannak, mint a 25 millió eurót érő Henrik Mkitarjan, aki a Borussia Dortmund fazonszabásza. Mi milyen sztárokat és milyen bravúrokat tudunk felmutatni? Kit aprítottunk fel idegenben? San Marinót? Andorrát?

***

Az amszterdami meccs előtt egyetlen holland újságíró jött el a magyarok sajtótájékoztatójára. Egyetlen egy. S ez nem a hollandok nagyképűségéről árulkodik, hanem a magyar foci presztízséről, a futballvilágban betöltött szerepünkről.
Ami nekünk sorsdöntő meccs volt, élethalál-harc és "most vagy soha!", az a hollandoknak csak könnyű edzés. Kijöttek, bemelegítettek, mosolyogva rúgtak nekünk nyolcat, integettek a közönségnek és hazamentek. Képzeljük el, mi lett volna, ha ez nem nekünk, hanem a hollandoknak "most vagy soha!"-meccs, ha ezen múlott volna a vb-részvételük! Akkor mennyit kapunk? Tízet? Tizenötöt? Húszat?

Ahogy Szöllősi György kolléga megjegyezte: tulajdonképpen jó hír lenne a magyar futball számára, ha kiderülne, hogy a fogadási maffia megrendelésére született ez a nagyarányú vereség; akkor ugyanis reménykedhetnénk, hogy ezek a játékosok valójában többet tudnak. Mert azzal szembesülni, hogy a legjobb magyar focisták csak ilyen szerény teljesítményre képesek, több mint lehangoló.

Kit értékeljünk a magyar csapatból? Focizott valaki közülük? A pályán lenni, labdához nem érni, több méterrel lemaradva követni az ellenfelet - ez még nem futball. A védelmünkről kellene írni, ha volna védelmünk. De nincs. Csak statisztáink vannak. Meg egyre cifrább statisztikáink. A hollandokkal szembeni utóbbi hat mérkőzésünk eredménye: 1:7, 1:6, 0:4, 3:5, 1:4 és 1:8. Hat meccs, hat vereség, harmincnégy kapott gól.

***

Az amszterdami nyolcas egyetlen pozitívuma, hogy Egervári Sándor lemondott. A szövetségi kapitány fölrázni sem volt képes ezeket a szerény tudású játékosokat, hogy ha már focizni nem tudnak, akkor legalább küzdjenek a pályán, ütközzék le az ellenfelet arra a 90 percre, s a címeres mezben ne lötyögjenek bávatagon és gyáván, mert egy nemzetet képviselnek, egy nemzetet járatnak le és tesznek nevetségessé…

"Váratlanul ért a kiütéses vereség" - mondta még Egervári, pedig ha előtte szakmailag kielemezte a hollandok játékát, akkor semmiképpen sem érhette váratlanul, hogy Van Persie tízből tízszer lefordul Korcsmárról, Kádár pedig olyan lassú, hogy a tekintetével sem tudja követni Robbent.

"Az elmúlt három év fejlődését nem lehet megkérdőjelezni" - ezt még a bukaresti bukta után közölte Egervári. Nos, igen. Egészen annyira fölfejlődtünk az utóbbi három évben, hogy rekordot döntöttünk: sikerült elszenvednünk a magyar futballtörténelem legsúlyosabb vereségét. Bizonyos értelemben valóban csúcsra értünk. Bár másutt ezt mélypontnak neveznék. Másutt, jobb helyeken. Ahol a feketét nem hazudják fehérnek.

Emlékszem, amikor a tavaly őszi, Budapesten játszott magyar-holland (1:4) után hazaértem, még egyszer megnéztem a meccset, felvételről. Nem akartam hinni a fülemnek: a magyar közszolgálati televízió riportere arról beszélt, hogy csapatépítésben előbbre tartunk, mint az ellenfél - miközben a hollandok macska-egér játékot játszottak velünk a pályán…

***

Matematikailag ugyan még mindig van esélyünk a pótselejtezőre, de fölösleges lenne számolgatni és az esélyeket latolgatni. Ha valami csoda folytán továbbjutnánk a csoportból, azt valóban csak a csodának és a vakvéletlennek, nem pedig egy évtizedek óta tartó, széles bázisú szakmai munkának köszönhetnénk.

S ilyen játékosokkal ne is jussunk ki Brazíliába, mert semmi keresnivalónk a világbajnokságon, az a legjobb válogatottak seregszemléje, mi ott minden meccsen tízet kapnánk, s hetekig rajtunk röhögne a világ. Így is rajtunk röhög, persze, de legalább csak pár másodpercig. A világhír ugyanis garantált volt számunkra pénteken, erre az eredményre (és Devecseri egészen hihetetlen öngóljára) még Pápua-Új Guineán is felkapták a fejüket, "8:1, te jó ég, micsoda céllövölde lehetett ott, hahaha".

Nem hiszem, hogy a játékosoknak kell szégyellniük magukat. Ők ennyit tudnak és kész. Inkább azok szégyelljék magukat, akik sanda, sunyi arccal a válogatott fejlődéséről és az NBI színvonalának emelkedéséről hazudoznak, és fennhéjázva hirdetik, hogy a magyar futballt kiváltságok, előjogok és privilégiumok illetik meg a világban.

S ha valakinek a bukaresti rémálom nem nyitotta volna fel a szemét, annak az amszterdami meccsen végképp kiderülhetett, merre is haladunk valójában.
Egy lépést tettünk előre, nyolcat pedig hátra.

(Gazdag József)

A cikk a pozsonyi Új Szóban jelent meg.