2012.11.05., focitipp.hu

A magyar hajléktalan futballválogatott októberben részt vett a mexikóvárosi világbajnokságon. A csapat szervezőjével és a játékosokkal a józsefvárosi Dankó utcában beszélgettünk.

Minden harmadik telek üres, a leláncolt vaskapuk előtt helyi arcok gyülekeznek, pufidzsekiben ölelgetik egymást. Hosszú, szürke falak között, az utca közepén zöld homlokzat, fénylő táblával, gyógyszertár. Nyugdíjas pár lép ki az ajtón, valamit kikerülnek a járdán, szorosan fogják egymás kezét. Csak el ne essenek. De inkább az úttestet figyelem, hol hiányzik belőle egy akkora macskakő, amelyikbe beleférne a kerék. Kikanyarodok a Magdolna utcából, ez már a Dankó, nyolcadik kerület. Mindenütt emberek. Magányos őgyelgők, zavaros tekintettel. Egy kapualjban fiatal srácok gyülekeznek, az egyik bokszoló mozdulatokkal ijesztgeti a többieket. A túloldalon két kamaszlány tipeg szűk nadrágban, talán az ő kedvükért. A bolt előtt középkorú nők vegyes csoportja, cigányok, magyarok, hatan-nyolcan. Rögtön feltűnök nekik, még soha nem láttak erre. Nem tévednek, a Dankó utcában még soha nem jártam. Pedig a kilencedik kerületben nőttem fel, és évekig laktam a nyolcadikban is, de ez a Dankó és nem a Práter, nagy különbség. Ott felépült a Corvin-negyed, itt pedig van egy hajléktalanszálló. És itt található a magyar hajléktalan futballválogatott központja. Őket keresem.

A csapatot az Oltalom Karitatív Egyesület működteti. A szervezet a Dankó utcai címen számtalan szolgáltatást üzemeltet, népkonyhát, nappali melegedőt, éjszakai szállást, de komplex egészségügyi ellátást, illetve jogi és pszichológiai segítségnyújtást is kaphatnak a rászorulók. Adnak a kultúrára is: a hajléktalanoknak van saját zenekaruk és utcalapjuk (Csillagszálló). 2005 óta pedig futballcsapatuk is. Az ötlet Rákos András fejéből pattant ki, aki a kezdetek óta irányítja a fociprojektet. A kezdet nehéz volt, eleinte alig akadtak támogatók, a magyarországi multicégek nem támogatták a kezdeményezést, de hallgattak a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) vezetői és még a futballklubok is. A magyar hajléktalanok kihívták egy mérkőzésre a Debrecen és a Ferencváros csapatát, de választ sem kaptak a levelükre. Másutt nem ez a helyzet. Az olasz hajléktalan válogatott az AC Milan legendás edzőtáborában, Milanellóban készülhetett, az angol hajléktalanoknak pedig Sir Alex Ferguson is tartott néhány edzést - derült ki a kontraszt a Rákos Andrással 2007-ben készített interjúnkból.

Azóta öt év telt el, és a helyzet rengeteget javult. "A 2012-es évünk volt eddig a legjobb. A FIFA Football for Hope nevű mozgalmának a keretéből viszonylag szép támogatást kaptunk. Támogatott minket az MLSZ is, ez volt az első év, amikor a futballszövetség is hozzájárult a költségeinkhez. Elég jól elvoltunk. Minden eddiginél több edzést tudtunk tartani, elindítottuk a Fair Play Futball Road Show nevű rendezvénysorozatot is, valamint szerepeltünk két lengyelországi tornán, és pályára léptünk a mexikói hajléktalan világbajnokságon is" - meséli Rákos András az egyesület irodájában. Hatan üljük körbe a nagy asztalt, Rákos Andráson kívül négy játékos is eljött, a székeken mezek száradnak, a szoba egyik sarkában fénymásoló, a másikban varrógép. A futballisták közül ketten is a magyar címeres mezben jöttek. A fejlődést mutatja, hogy a válogatottnak immár profi edzője van. Nem is akárki: John Moses, aki játékosként szerepelt a Budapesti Honvédban, a libériai válogatottban pedig együtt játszott az aranylabdás George Weah-val. "A kezdet kezdetén volt velünk egy líbiai srác a menekültszállóról, aki edzővé nőtte ki magát, aztán egy lány trenírozta a csapatot. John klasszisokkal felkészültebb náluk szakmailag és emberileg" - méltatja a B licenszes edzői képesítéssel rendelkező Mosest Rákos András. A libériai - a FIFA-pályázatnak köszönhetően - fizetést is kap, de a helyzet még korántsem paradicsomi. Amikor az egyesület lányokat szeretett volna toborozni a csapatba, a hajléktalanszállókon kihelyezett plakátokat a legtöbb helyen leszedték vagy nem is engedték kifüggeszteni.

Edzőre egyébként szükség is van, hiszen a csapat komoly tétmeccseken lép pályára: a válogatott rendszeresen elindul a hivatalos hajléktalan világbajnokságon. Az első vébére 2003-ban került sor, azóta minden évben megrendezik a tornát, amelynek egyik nagykövete Eric Cantona. A 2012-es világbajnokságra Mexikóban került sor 72 ország részvételével, ahol a magyarok férfi és női csapatot is indítottak. A meccseket a Mexikóváros főterén felállított műfüves pályákon rendezték, speciális szabályok szerint (például: a meccsek kétszer hét percesek, a kapus mellett három mezőnyjátékos lehet a pályán). A szervezők igyekeztek ünneppé varázsolni az eseményt, Mexikóban a körítés minden eddiginél profibbnak bizonyult. Az esemény főszponzora a Telmex nevű televíziós társaság volt, amely minden mérkőzésről összefoglalókat készített, a férfi és a női döntőt pedig az egyik kereskedelmi tévécsatorna élőben közvetítette. S bár a vébén bokasérülést szenvedő Bohó József megjegyzi, hogy "az olaszok és az angolok elleni meccsünk volt a legjobb", nem ez a lényeg. Hanem a közös kirándulások, találkozások, fotózások, az együttlét. "Maga a külföld" - összegzi tömören Balogh Gyula, aki csak azért jött fel 2011-ben Debrecenből Budapestre, mert látta a felhívást, amely szerint a magyar hajléktalan válogatott tagjaként Párizsba is eljuthat.

A világbajnokságon való részvétellel sokak számára egy álom teljesült, visszajönni azonban annál nehezebb. "Volt olyan fiatal kissrác, aki szinte sírt, amikor hazaérkeztünk. Mexikóban az emberek kedvesek voltak, mosolyogtak, aki kint volt, hamar elfelejtette, hogy milyen problémákkal küszködik. Mindenki felhúzta magára a futballmezt, és ezzel azonnal érezte, hogy tartozik valahová, fontos tagja egy közösségnek. Akkor már senki sem érezte magát hajléktalannak" - foglalja össze Szikszay József csapatkapitány. Idehaza sokkal kevesebb az élmény, a hajléktalan focisták többsége számára Mexikó jelentette az élet napfényes oldalát. Kissné Friss Eszter például azért került hajléktalanszállóra, mert nem tudta tovább fizetni az albérletét. Osztott-szorzott, és úgy döntött, hogy amíg nem törleszti az OTP-hitelét, addig szállóra vonul. Eszter - aki az ukránok elleni meccsen a csapat utolsó gólját lőtte a vébén - korábban idegenvezetőként dolgozott, spanyol nyelvtudása nagyon jól jött Mexikóban. Jelenleg egy kőbányai gumigyárban dolgozik. "Szinte már csak hobbiból csinálom, mert nem élek meg belőle" - mondj­­­­­a keserűen. Mexikóban sokat beszélgetett a külföldiekkel, hogy megtudja, más országokban hogyan válik valaki hajléktalanná. Intelligens, érzékeny, szerény asszony, próbálja megtartani a korábbi polgári életét, a régi szokásait. "Deklasszálódás" - ezzel a szóval jellemzi saját helyzetét.

Bohó Józsi sokkal visszafogottabb. Szülei halála után került az utcára, a testvérét tizenöt éve nem látta, pedig még a Vöröskereszttel is kerestette. Most a Szent János kórházban dolgozik, takarít. Kamaszkorában a közterületfenntartók csapatában focizott, egy éve játszik a hajléktalan válogatottban. "Új barátokat szereztem, nagyon sokat tanultunk egymástól" - neki ezt jelenti a focicsapat. Nehezen nyílik meg, rendre visszakanyarodik a focira, látszik rajta, hogy fontos számára a futball. Gyuszi egy Borsod megyei intézetben nevelkedett, húsz testvére volt, tizennégyen maradtak életben. Megyei első osztályban futballozott, dolgozott Székesfehérváron az IBM-nél. "Aztán csődbe ment a gyár, úgyhogy hazaköltöztem Tiszavasváriba. De ott elég rossz volt a helyzet, egy év után elmentem Debrecenbe az egyik testvéremhez, aki egy MÉH-telepen dolgozott" - dióhéjban ez Gyuszi története, amelyben még szó esett a testvér alkoholizmusáról, a karateedzésekről és arról, hogy nagyon félt élete első repülőútjától. "Lehunytam a szemem és már Párizsban voltunk" - mesél büszkén élete első nagy utazásáról, sorolva a város nevezetességeit, a Latin Negyedet, az Eiffel-tornyot és a Mona Lisát.

Gyuszi és a többiek aligha jutottak volna el Párizsba vagy Mexikóvárosba a futball nélkül. De nemcsak ezeket az életre szóló élményeket kapták a sporttól. Sokkal többet. Az első edzéseken sokaknak nem tetszik, hogy annyit kell futni, hogy az edző fegyelmet követel, a kitartás azonban meghozza az eredményét. "Van, aki máshogy látja azokat az embereket, akik úgy viselkednek, ahogy régebben ő viselkedett. Ilyenkor csak mosolygok magamban: te is ilyen voltál öt hónappal ezelőtt. A futball révén az emberek személyisége nagyon sokat változik pozitív irányba. Már ezért megéri" - ezek Szikszay Józsi tapasztalatai. "De a változáshoz akarat kell" - teszi hozzá Bohó Jóska karba tett kézzel, a többiek pedig hevesen bólogatnak. Leginkább Eszter ért egyet ezzel, aki a hajléktalanszállón sok mindennel próbálta felrázni társait az apátiából. Hívta a lányokat focizni, kirándulni - de nem jöttek. Nyelvórákat adott volna nekik ingyen - arra sem jöttek. "Vannak, akik belesüppednek ebbe az állapotba. Minden le van ejtve, nem csinálok semmit, alszom, felkelek, eszem, lefekszem - így élnek. Én ebbe nem tudok beletörődni" - mondja, és látszik rajta, hogy nem a levegőbe beszél.

A hajléktalan válogatott tagjainak a futball valóban méltóságot ad. A banális záró kérdésre (hogy mit jelent számukra ez a futballcsapat) megdöbbentő egyszerűséggel válaszolnak. "Próbálok ember maradni" - mondja egy keleti bölcs nyugalmával Gyuszi, de Józsi sem marad el tőle. "Aki futballozik, az odafigyel másokra is, nemcsak önmagára" - vonja le a tanulságot. "Örülök, hogy megismertelek" - ez hangzik el mindannyiunk szájából, amikor elköszönünk egymástól, pedig nem beszéltünk össze. Kikerülöm az ajtóban álló torzonborz alakot, nejlonzacskót szorongat a kezében. Ahogy bedugom a zárba a slusszkulcsot, eszembe jut: elfelejtettem megkérdezni, hogy végül hányadik helyen végeztek a világbajnokságon. Nem fontos. Mint ahogy az sem, hogy az autóban még percekig didergek, a motor lassan melegszik fel. Máskor bosszankodni szoktam emiatt, de most inkább szégyellem magam. Ráadásul nekem ma este lesz hol aludnom.

ktn