2012.08.25., focitipp.hu

Interjú Erős Gáborral

Interjú Erős Gáborral, a világ egyik legjobb partjelzőjével az idei Eb-ről, a rák elleni harcáról és az élet értelméről.

Egyszer azt mondtad, a meccsek után Kassai Viktorral együtt újranézed a kétes szituációkat. Az ukrán-angol Eb-meccs jeleneteit hányszor néztétek vissza?
Erre nem szívesen térek ki. Még ott kint megbeszéltük egymással, hogy nem fogunk külön nyilatkozni mind az öten, mert előbb-utóbb valamelyik újságíró úgyis elferdítené a szavainkat. Az MLSZ-ben volt egy sajtótájékoztató, azon Kassai Viktor összefoglalta a véleményünket. A legfontosabb, hogy eddig is csapatként éltük meg a sikereket, s a felelősséget is csapatként vállaljuk. A történteken már nem tudunk változtatni.

Ha egy író tíz borzalmas könyv után ír egy kiváló regényt, akkor a közvélemény a kiváló mű alapján rangsorolja őt. Nálatok ez fordítva van. Milyen mentális stratégiával teszitek túl magatokat az ilyen - meglehetősen nagy médiavisszhangot kapó - kudarcokon?
Aki játékvezetésre adja a fejét, az eleve számol azzal, hogy nem ő lesz a futball legnépszerűbb szereplője. A 2010-es világbajnokság után sztároltak bennünket, de mi akkor is tudtuk, hogy elég egy rossz ítélet, s máris megváltozik a hangulat. Sem a sikereknek, sem a kudarcoknak nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani. S ha hibázik valaki, akkor arra kell gondolni, hogy ugyanő hány száz, adott esetben hány ezer meccset vezetett már, s azokon túlnyomórészt jó döntéseket hozott. A pozitívumokat kell szem előtt tartani, csak azokból lehet erőt meríteni.

A magyar sportsajtó kíméletlenül bánt veletek az ukrán-angol után, a sportnapilap még bulváreszközöket is bevetett: paparazzo-fotókat közölt Vad II Istvánról. Ennek mi lehet az oka?
Van véleményem erről, de azt nem szeretném nyilvánosan közölni.

Sokak szerint Devics "fantomgólja" kellett ahhoz, hogy az illetékesek fontolóra vegyék a videóbíró bevezetését. A FIFA a decemberi klubvilágbajnokságon már tesztelni fogja a gólvonaltechnológiát. Partjelzőként örülsz ennek?
A gólvonal-technológia egyelőre olyasmi, mint a frigyláda: mindenki beszél róla, de még senki sem látta. Nekünk, játékvezetőknek az a feladatunk, hogy betartassuk a szabályokat. Ha majd bevezetik a gólvonal-technológiát, akkor az lesz a dolgunk, hogy elfogadjuk, de egyelőre felelőtlenség lenne véleményt formálnom.

Rengeteg rangos mérkőzést - olimpiai döntőt, vb-elődöntőt, BL-finálét - vezettetek le hibátlanul, az idei Európa-bajnokság viszont nem sikerült az elvárásaitok szerint. Milyen érzés volt hazajönni?
Kisvárosban élek, Esztergomban, s kissé féltem attól, hogy milyen lesz a visszhang, elvégre az irigység, a káröröm nagy úr. De kellemesen csalódtam a környezetemben, mindenki biztatott, s többen csak azért hívtak fel, hogy elmondják, ők továbbra is büszkék rám. Az élet megy tovább, húsz év munkáját nem teheti tönkre egy rosszul megítélt jelenet.

Esztergomban élsz, de szinte mindig megemlíted, hogy Párkányt is a saját városodnak tekinted.
Mostanában még inkább, jelenleg ugyanis Párkányban edzek, ahol nagyon kulturált és profi körülmények között tudok készülni, gyönyörűen hengerelt, szenzációs pályájuk van, s ezúton is köszönöm a lehetőséget Bohuš úrnak, a párkányi klubvezetőnek, s nem utolsó sorban a pályamunkásoknak.

Lassan két éve annak, hogy veserákot diagnosztizáltak nálad. Azóta két komoly műtéten estél át, de egy külső szemlélő ebből semmit sem vesz észre: energikus, kiegyensúlyozott embernek tűnsz.
Közben azért sokat merengek azon, hogy mi várhat rám. Az emberek többsége éli a maga mindennapjait, néha negatív hatások is érik, mondjuk részt vesz egy temetésen, de ezek fölött hamar napirendre tér. Nálam a történet annyiban más, hogy az utóbbi időben három-négy barátom halt meg abban a betegségben, ami nekem is van. Említhetném Cserép Gyulát vagy Imre Mátyást, akit három hét alatt vitt el a rák. Ilyenkor elgondolkozom azon, vajon hol tartok. Rám is ez vár? Vagy szerencsés leszek, s kilábalok ebből? Azt azért tudni kell, hogy a rákbetegség ma már egészen jól gyógyítható, de csak akkor, ha időben diagnosztizálják. Ezért nem szabad elbagatellizálni az alapkontrollokat, el kell menni a kötelező kivizsgálásokra. Nemcsak a saját életünk függ ettől, hanem a családunk élete, a gyerekeink jövője is.

Más ember lettél?
Igen, egy kicsit más. Visszahúzódóbb, magamnak való, csöndesebb. Néha kissé feszültebb is, nem tagadom. Mert ez egy alattomos, sunyi betegség. Nem véletlenül kell öt éven át kontrollokra járni. Most ugyanis egy életerős, edzett ember ül itt veled szemben, de lehet, hogy háromnegyed év múlva az orvosok közlik velem, sajnos találtak valamit, s egy hónapom van hátra. Ez most így, elmesélve, nem hangzik olyan félelmetesen, de sajnos ez a helyzet. Az első műtétem után egy évvel a pajzsmirigyemen megjelent egy ötcentis ciszta, ami tele volt sejttörmelékkel. Újra megműtöttek, felvágták a nyakamat, kivették a cisztát, ami szerencsére nem volt rosszindulatú. Most negyedévente járok ellenőrzésre az onkológushoz. S minden ilyen ellenőrzés előtt eszembe jut, hogy mi van akkor, ha... Mi vár a családomra, ha én már nem leszek? Mit fognak csinálni nélkülem, a családfő nélkül?

Ahogy felvetted a harcot a rákkal, ahogy a nyilvánosság előtt is vállaltad a küzdelmet - hogy ezzel is bátorítsd azokat, akik hasonló cipőben járnak -, az példaértékű. Te kitől kaptál tanácsokat?
Sok könyvet olvastam a rákról, olyan szerzőktől, akik túlélték, akik szintén megküzdöttek vele. Amikor megtudták a diagnózist, a legszívesebben elmenekültek volna a világból, mert nem akarták, hogy a családjuk lássa a leépülésüket. Ebben sajnos nagy szerepe van a médiának is, mert a rákról mindenkinek az jut elsőként az eszébe, hogy ez a gyilkos kór. Pedig az én betegségemnél is 60-40% a túlélési ráta, ami azért elég nagy. Az emberek nem mernek beszélni a betegségükről, nem merik elmondani, hogy rákosok, mert attól tartanak, hogy onnantól kezdve nem tekintik őket teljes értékűnek. Holott sokszor éppen azok a legerősebbek, akik küzdenek a rák ellen, akik méltósággal viselik a sorsukat. Őket kellene példának állítani, az ő emberi tartásukat: tessék, elhagyhatta volna magát, sajnáltathatta volna magát, mégsem tette. Nyilvánvaló, hogy nem gyógyul meg mindenki, de a pozitív példákra szükség van.



Előfordul, hogy másképpen ítélsz meg dolgokat, mint azelőtt? Megváltozott a fontossági sorrend az életedben?
Persze. Apró-cseprő dolgok már nem tudnak felbosszantani. Régen semmiségeken is képes voltam felhúzni magam. Mondjuk azon, ha eltört egy váza vagy elromlott a kocsi. Mostanra beláttam, hogy ilyesmin teljesen fölösleges idegeskedni. Megtörtént, hát megtörtént. Legközelebb megpróbálom elkerülni az ilyet, de mindig előre kell nézni.

Visszavettél a tempóból?
Ugyanazt az életmódot nem folytathattam, mint addig, hogy csak négy-öt órákat alszom, és megállás nélkül munka, sport, munka, sport, munka, sport. Egy kamionos ismerősöm rengeteg kilométert levezetett egyhuzamban, hazaért, aludt egyet, reggel megint beült a volán mögé, s már indult is. A visszaúton infarktust kapott. Utána annyit mondott: Gabi, lehet feszegetni a határokat, lehet trükközni, mindenkit át lehet verni, de egyvalakit nem tudsz becsapni: a saját szervezetedet. Mert az egyszer csak annyit mond, hogy ebből elég volt. S akkor valami elromlik, mi meg örülhetünk, ha túléljük. Szóval pihenni kell, mert egy életünk van. Úgyhogy ha fáradtnak érzem magam, akkor én is inkább írok egy levelet, hogy most nem szeretnék meccsre menni, s elutazok a családdal egy hosszú hétvégére. A szelepen ereszteni kell, mert az úgy nem megy, hogy hétközben munka meg edzések, hétvégén meccsek, a maradék időben pedig jusson idő a családra meg a gyerekekre is. Illetve egy ideig megy, de utána nagy baj lesz. Ezen változtattam, s úgy érzem, idejében sikerült visszafordítanom a hajót, még mielőtt kifutott volna a viharos tengerre.

Mi az élet értelme?
Vallásos ember vagyok. Hiszek abban, hogy létezik a Jóisten. Ő teremtette meg az embert, hogy ez a Föld élhető legyen. Mert az életben nem az a fontos, hogy menő sportkocsit vegyünk magunknak, vagy hogy a világ másik végére utazzunk luxusnyaralásra. Az élet értelme szerintem máshol van. Látni, ahogy felnőnek a gyermekeink, a kis porontyok - ez jelenti a legtöbbet. A nagyobbik fiam játékvezető szeretne lenni, s én vagyok a példaképe. Kell ennél nagyobb öröm? A középső gyermekem gyönyörűen zenél, templomi kórusban énekel, a tizenegy éves kislányom pedig még az edzőkurzusokra is elkísér. Örülni kell a másiknak, szeretnünk kell egymást. Ez az élet értelme, semmi más.

Gazdag József

(Az interjú eredetileg a pozsonyi Új Szó futballmellékletében jelent meg.)