2006.12.14., focitipp.hu

Napok óta itt van előttünk a rejtély, hogy miért voltak olyan kevesen a temetésen, illetve előttünk nem is annyira, mert mi, magyarok, megtippeltük, hogy ölég üres lesz az a stadion, de volt külföldi, aki nagyot nézett.

Mi is nagyot néztünk. Akkorát, hogy szinte kiakadt az állkapcsunk, szóhoz sem jutottunk. Aztán rátaláltunk erre az írásra, és a szerző szíves beleegyezésével most közöljük. Íme.

"Gyengének érzem magam, kissé nyugtalannak és félénknek. Remélem, elmúlik, ha ismét megerősödöm. Kérdem, van-e a kiadások között valami, ami helytelen, hóbortos vagy túlzott, különösen, ha meggondoljuk, hogy a kaland következtében a házban meglehetősen nagy volt a rendetlenség, fehérneműim, ruháim bemocskolódtak."

Levágta a fülét,

attól lettek véresek a ruhái. A levelet Vincent van Gogh írta öccsének, Theónak 1889 januárjában, nem sokkal az után, hogy kijött a kórházból. Budapesten pedig Van Gogh-kiállítás van, ép ésszel alig megmagyarázható sikerrel. Mitől van, hogy így szeretik az emberek ezt a Van Goghot? Levágta a fülét, rendben van, de hát ez csak nem elég ahhoz, hogy sorba álljunk a jegyért - fület még mi is tudunk vágni, ha nagyon muszáj -, és mégis: sorba állunk. Az első két nap alatt bementek a múzeumba vagy tízezren, és azóta sem lankad a lelkesedés, a vendégkönyv vasárnapi bejegyzése szerint "a kiállítás nagyon jó volt, csak nagyon sokan voltak", és másnap is azt írta valaki, hogy "sajnos, tolongás volt a termekben, ami azt eredményezte, hogy egy-egy kiállított kép előtt mások hátát vagy tarkóját mustrálta az ember". Miért éppen Van Gogh? Vagy három éve az impresszionisták? Van sok jó más kép a Szépművészeti Múzeumban, ráadásul nem csak ideiglenesen, a spanyol tárlat külföldön is híres, de El Greco, Zurbarán, Murillo, Goya és Velázquez, gondoljuk ártatlanul, nem olyan érdekes.

Talán kölcsön kéne adni

egy évre ezeket a képeket, és 2008 januárjában teleplakátozni a várost, hogy végre visszakerültek Magyarországra. Dőlne a nép, és rájönnénk, hogy a magyar ember nemcsak Van Goghgal kel és fekszik, hanem El Grecóval is.

Szóval, meg lehet csinálni,

sok mindent meg lehet csinálni, a kommunikáció csodája, hogy így el lehet adni itt és más országokban nagyon sok embernek az amúgy nem is olyan könnyen érthető képek tárlatát. Valamitől rendkívül jól működik ez a tömegmozgatás: az ember bemegy, lelkében napraforgók nyílnak, elégedett, boldog lesz, mint a jóllakott kutya, tiszta sor.

Ennek a több mint száz éve halott

holland festőnek a kiállítására egy nap alatt nagyjából annyian voltak kíváncsiak pénzért, mint ahányan elkísérték utolsó útjára Puskás Ferencet. Napok óta itt van előttünk a rejtély, hogy miért voltak olyan kevesen a temetésen, illetve előttünk nem is annyira, mert mi, magyarok, megtippeltük, hogy ölég üres lesz az a stadion, de volt külföldi, aki nagyot nézett. Az AFP hírügynökség például megírta, hogy az egyik szervező nagyon dühös volt a közöny miatt, elvégre mégiscsak Puskás volt a magyarság büszkesége. Nem jött össze, ez a tömegmozgatás nem működött. Kockázat nélkül feltételezhető, hogy Puskással semmi baja az országnak, azt is belátjuk, hogy egy temetés nem olyan fárasztó, mint mondjuk Canterburyi Szent Anzelm ontológiai istenérve - Isten valami, aminél semmi nagyobb nem gondolható -, amiről ha konferenciát rendeznének, biztosan nem menne el ötezer ember; tehát magával a temetéssel lehetett baj. Igaz, volt egy csipetnyi politikai töltete, de nem ezen múlt, mert hát nem az egyik szekértábor maradt távol, hanem mindkettő. Annak megértésén mostanra már túl vagyunk, több jeles publicisztika után, hogy semmi sem állhatott messzebb Puskástól, mint ez a bazilikás, állami, miegymás díszpompás felhajtás, sőt ezt előre tudtuk is, de nincs mit tenni, a folyamat önjáró. Élnek legrosszabb mozgalmi hagyományaink. Ebben az országban sok nagy szervező még mindig elképzeli, hogy miként éreznek az emberek, mi a jó nekik, a képzeteket aztán formába önti, csiszolja, leönti jó sok ájtattal, protokollal, és ettől megette a fene az egészet. Mi valójában ki vagyunk hagyva, így aztán nem is kell, és halljuk, hogy a brazilok majd több százezres sorokban kísérik Pelét, ha oda jutnak, de elképzelni sem tudjuk, hogy milyen lehet az.

Most itt állunk, frusztráltan,

hogy magára hagytuk Puskást, aki pedig a legnagyobb volt, akinél semmi nagyobb nem gondolható. És elképzelni sem tudjuk, milyen lehet benne lenni, mint a brazilok és sokan mások, a szívből jövő, jó vastagon megélt érzelmekben, bánatban és örömben, mert itt még mindig illik, kimondatlanul is, érezni így vagy úgy; errefelé az utolsó szívből jövő érzelem talán a tévészékház szétverése volt.

(Kósa.Tamás.Magyar.Hírlap)

A cikk a Magyar Hírlap szerdai számában jelent meg.


*****