Kiss László
AZTÁN JÖTT AZ ÖSSZEOMLÁS
Két éve ilyenkor a Zeljeznicar, tavaly a Tirana leckéztette meg a Fradit. Most meg jön a dán Midtjylland, esélyünk sincs – gondoltuk sokan. Aztán minden másképp alakult.
Az első félidőben csak pislogtam. Botka micsoda gólt lőtt? Mint a nagyok. Varga Roland Del Pierót idéző szabadrúgásgólt szerezett. Volt itt minden: lendület, taktika, bátorság, észjáték. Aztán a hidegzuhany. Tizenegyes, piros, szépítés. De mégiscsak előny.
Aztán jött az összeomlás.
Sajnos a Fradi feladta a második félidőt. Tény: a dupla (a góllal tripla) büntetés nem volt jogos. A vereség (és az összeomlás) azonban nem volt törvényszerű (emlékeznek még a holland-olaszra 2000-ből?). Azt meg lehetett volna úszni. Ez pedig Doll feladata lett volna – a szünetben. Lehet, hogy elvégezte, de sajnos akkor ennyit ért.
Végre egy magyar csapat dominált, egy magyar csapat jobb volt, 2:0-ig álomszerű volt az egész. De akkor jött a vis maior.
És ebből a Fradi nem erényt kovácsolt, nem felszívta magát, nem az járt a fejekben, hogy akkor is mi vagyunk a jobbak, hanem mint egy sértett kisfiú, akinek elvették a játékát, megadta magát a második félidőben. Persze az is lehet, hogy ez járt a fejekben, de a lábakban biztosan nem.
Láttuk, igen, rohadt egy ítélet volt, de most már nincs mit tenni, ez van.
3:0, 4:1, vagy valami hasonló kéne Dániában. Az első félidő után azt lehet mondani, hogy nem lehetetlen, főleg a mai futballban. Hát tessék megpróbálni, mert „a kupát és a mérkőzést el lehet veszíteni, de a méltóságot sosem!”*
*A Milan-szurkolók transzparense, azok után, hogy az UEFA-kupa negyeddöntőjének első mérkőzése (2:0) után a Bordeaux 3:0-ra legyőzte, s ezzel kiejtette az olasz csapatot (UEFA-kupa, negyeddöntő, 1996).
