Kiss L. László
Egy férfi melle
(Middlesbrough–Arsenal 1:2)
A feltámadás napjának éjjelén képüzenetet kaptam egy szurkolói klubtársamtól. A fotó egy mosolygós, de pökhendi fiatalembert ábrázolt, aki arra hívta fel a figyelmem, hogy csapatom nem ronthatja el a hétvégém – ha hétfőn játszik. Hittem is neki, nem is, mindenesetre a feltámadás másnapjának reggelén megnyitott üzenettel indult az egyébként is ígéretesnek tetsző hétfő. Aki drukker, tudja, hogyan telik a nap, amelyen a kedvencek játszanak: bizsergető melegség a szív és a gyomor tájékán, az öröm és jókedv kezelhetetlen kitörései, mintha szerelmes volna az ember, határtalan bizalom és derűlátás, nagy étvággyal elfogyasztott ebéd, fütyörészős dolgozatjavítás, valamint egyéb jótékonysági akciók. Nos, bennünket nem ez jellemez mostanában.
Ehhez képest valóságos mámor a hétfő éjszaka (plusz rozéfröccs), az Arsenal, amelyről még részegen sem tudom elhinni, hogy a világ legjobb csapata, holott az, üggyel-bajjal, de legyőzi kiesésre ítélt vendéglátóját. Ennek érdekében az első pillanattól mindent be is vet, s nem csupán szélvészgyors, sokpasszos játékát villantja meg (bizsergetés, melegség), de bizonyítja, hogy fenegyerekségben sem szenvedünk hiányt. Ha kell, gólszerzési lehetőség ürügyén leütközzük egymást, ha szükséges, lövésekbe vetődünk bele tréfásan, mindegy, mibe akad el, csak akadjon, a pálmát azonban Ramsey viszi el nálam: ollózás gyanánt labda helyett a levegőt rúgja ki a mezőnybe. Furfangosságunk első számú áldozata az ellenfél edzője, aki a 68. percben pályára szabadít egy lényt, hidrogénszőke birkadarabbal a fején. Ő Traoré, egy kiugrott NFL-harcos és egy nehézsúlyú ökölvívó elegye, szédítően cselez, nagyon tud futni, és csak úgy lehetne leszerelni, ha megölnék. Életben hagyjuk, mert nyerünk.
A címben említett testrész máskülönben Ramsey-é, avval tette Özil elé a labdát, aki nem vacillált, nem kertelt, és nem hibázott. Quod erat demonstrandum.
