2016.07.15., Nagygéci Kovács József

– egyszeri történet, vessző, EP halálára –

Július 14-én, csütörtökön, 66 éves korában meghalt Esterházy Péter író, Esterházy Márton testvére. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF egy személyes történetet idéz fel a futball iránt rajongó EP-ről. Jelen időben beszélünk róla.

– egyszeri történet, vessző, EP halálára –

„A következő meccs

mindig a legnehezebb:

oh, nem,

a legnehezebb, ha nincs meccs.

Nincs meccs, aztán mégis 90 percig tart.

Nincs labda, de az gömbölyű.

Nincs pálya, de ott dől el minden.

Győztes csapaton nem változtatunk,

pedig nincs is csapat.

Ez a helyzet.

És nach dem Spiel ist nach dem Spiel.”

 

Kortárs irodalmi sorozatot szerveztünk és bonyolítottunk (kortárs irodalomba bonyolódtunk) Csurgón, a (majdnem)világvégi kisváros református gimnáziumában. Az iskolanévadó Csokonai és egy mai szerző, egy asztalnál, diákok, tanárok egyéb érdeklődők között. Április 15-én, szerdán Esterházy Péter volt a „mai szerző”, a vendég. EP akkor érkezett haza szokásosnak mondható európai útjáról, volt is tréfálkozás: „Berlin, Frankfurt, Salzburg, Csurgó”.. Nagy siker volt, ő maga szokásosan szellemes, kedves, figyelmes, a diákok Csokonai-összeállítását is kedvesen dicsérős, ajándéknak örülős. Előző nap volt épp 65 éves, a beszélgetés végén, mikor a diákok az Ároni áldás eléneklésével köszöntötték, meg is jegyezte, meghatódva, hogy ezt majd a 70. születésnapjakor majd ne ismételjék meg, nem bírná könnyek nélkül. Iskoláról, irodalomról, fociról, nem nagy szó, az életről beszélt. És nem sietett, úgy érkeztek feleségével, Gittával együtt, hogy nem rohannak el, maradnak vacsorára, éjszakára s majd másnap, Balaton-nézve mennek csak haza, kirándulnak, legyünk együtt, beszélgessünk.

 

Az egész napos éhezés (az utazás s a beszélgetés elvett minden időt) után komoly diskurzus folyt a vacsoraasztalnál, a nokedli és a gombás csirke fölött. Grófságtól kezdve (a kisebbek érdeklődésétől övezve), a Júdásfüle gombán át (vajon mi lehet a név eredete?), aszútörköly, kicsi irodalom, sok élet, kis kálomistázás-pápistázás, egyszóval kis „Hélikon” „Árkádiában”.

 

Fél 9 tájban azonban hirtelen minden megváltozott. Kitérős válasz jött a kérdésekre, hümmögés, s bár a galuskás tálba bele-belenyúlt, ami szemmel láthatólag jól esett neki, EP arca egyre borúsabb lett. Utólag érthető: harc dúlt benne, vihar, küzdelem. Aztán ez egyszer csak kitört:

 

EP: Tiszteletes úr, volna nekem egy ördögi ideám! Meg egy történetem.

Én: A történeteidet, hát, azt nagyon szeretjük… Osztanád meg velünk, gondolom.

EP: Egy (A) világhírű zongoraművészhez voltam hivatalos egyszer, vacsoravendégnek. Szerda volt, kupaszerda, én feszengtem, ő is feszengett, egészen addig,míg oda nem kerültünk valahogy a tv elé, kupaszerda, meccsnézni. (A történet nyilván úgy lenne elegáns nekem, ha hős lehetnék benne, azaz én mondtam volna először, de nem, nem így volt, ő volt a bátrabb, s házigazdaként jogosult, hogy feltegye a kérdést az esti program folytatására vonatkozólag, de csitt.. .) A szünetben végre megtárgyalhattuk, mi s hogyan zajlott, nagyjából így: én (gondolatban) „A világhírű zongoraművész, stb. vendége vagyok, nem mondhatom azt, hogy na,jó, most pedig elvonulok meccsnézni.” Ö (gondolatban) „A világhírű (hmm..) ,stb. író a vendégem, nem mondhatom azt, hogy na, jó, most elvonulok meccsnézni”.

 

Az ördögi(nek cseppet sem nevezhető, inkább nagyon is okos és szép)ideát már nem várva meg a nappali felé léptem s mutattam a TV-re, nézd, ilyenünk is van itt, vidéken. És működik? – kérdezte még nagy mosollyal, azzal, amivel aztán végigkommentálta a PSG–Barcelona (BL-negyeddöntő, odavágó, 1–3) meccset, benne Neymar szép gólját, Suárez góljait, cseleit (Ó, David Luis szoknyája!!), s közben arra is volt figyelme, hogy a kisebbik fiam részére az anyai szigor alól félidőnyi kibúvást szerezzen („Figyelj, elintézem anyánál, hogy az első félidőt megnézhesd, egy Barca-meccsről nem maradhat le egy Neymar-szurkoló!”). A nagyobbikat Esterházy Marcis történetekkel nyűgözte le, aki – a tátott száj mellett – cserébe elmesélte milyen volt a magyar–görög Eb-selejtező márciusban. (Én sajnos csak 88-ban láttam a Marcit, magyar–osztrák, 0–4, hagyjuk is…) Futballisták egymás közt, megye1, blasz1, szavak nélkül is..

 

„A futballt én nem versenynek tekintettem, hanem játéknak. Ami kicsit más, noha láttuk, nem makulátlan. A futball által tehát nem, mint csöppben a tengert kívántam volna valamit megismerni, hanem mint tengerben a tengert – nem megismerni, de benne elveszni. Ez az elveszés, elveszejtés: a játék.”- írta. És ez épp ilyen volt azon az áprilisi kupaszerdán, őszintén, örömmel ilyen. Tengerben a tenger. „És nach dem Spiel ist nach dem Spiel.”

 

2016. július 14-én elhunyt Esterházy Péter író. – így szólnak a hírek. 2016. július 14-én elhunyt Esterházy Péter labdarúgó, aki mint tengerben a tengert ismerte a fociban az életet. „Próbálkozzunk mással: sportban az élet. Küzdelem a létért. Győzzön a jobbik. Nehéz dolog ez. Mert szívünk szerint azt mondanánk: győzzön a jó. Csakhogy a jó nem akar győzni, van eszébe, veszteni sem akar, a jó valahogy mást akar, vélhetően nem akar semmit, csak lenni akar. Ez futballpályán nem használható, ez a levés. Ott győzni kell, pontosabban győzni akarni, ez másképp nem megy. A különbségek vélhetően az Isten és a játékvezetők közti ontológiai különbségből adódnak. (Gondoljuk el egy pillanatra, hogy az Úristen vezet egy focimeccset. Ez les?! Ne vicceljen, Uram. Többszörösen rettenet!)”

 

2016 júliusában nem mondható, hogy országosan győzelemre állnánk. Ilyen helyzetekben a pályán az szokott lenni a reménység, hogy a bíró hosszabbít. Még nem fújja le, majdnem mintha egy másik meccs kezdődne. Az úgynevezett rendes játékidő letelte után. Ráadás. Még pár percnyi remény. És egyébként is: „a gyászszünet a futballpályákon elviselhetetlenül hosszú”. Legyen inkább játék, mert „legnehezebb, ha nincs meccs”.

 

És ebben is igaza volt.

 

(Az idézetek EP: Utazás a tizenhatos mélyére (Magvető, 2006) c. kötetéből valók)