AMÚGY BECSÜLÖM COSTÁT

A 19. századi német filozófus, Schopenhauer, úgy vélekedett, hogy a világ nem más, mint akarat és képzet. Ezt a meglátását több ezer oldalas főművének már a címében is kifejezésre juttatta, mely így hangzik: A világ mint akarat és képzet.

De mit is jelentenek ezek a fogalmak? Schopenhauer szerint a kozmoszban nincs rend, nincsenek igazi törvényszerűségek, csak vak, névtelen törekvések uralkodnak (ez az Akarat), minden egyéb, amit látunk, gondolunk, csupán képek és vágyálmok összessége (ez a Képzet).

Miért tettem ezt a kis kitérőt a heti BL-forduló elemzése elé? Azért, mert úgy vélem, Schopenhauer tudtán kívül is sok fogódzót adott nekünk a két játéknap rangadóinak megértéséhez.

A Real–Roma a megjósolt „sima 1-es” helyett – nos, valóban egy sima 1-est hozott. De mit láttunk a pályán? Egy Akarat nélküli, vezéregyéniség nélkül vergődő Realt, egy csapatot, ami rendre 600 millió euró összértékű kezdőkkel áll föl, hogy aztán szívrohamközeli állapotba sodorja azon sportfogadók tömegeit, akik rajtuk kívánják megpörgetni szerény nyugdíjukat. A Real gyors, de ötlettelen és eredménytelen támadásokat vezetett, míg a Roma nagy lendülettel kontrázott, noha – igen, ezt mindannyian láttuk –, eredménytelenül. Mégis, az Akarat itt a Roma oldalán volt, szemben a kirakatfocit játszó, sebessége ellenére is élettelennek tűnő Madriddal. Teljesen mindegy, hogy Ronaldónak amúgy milyen a gólátlaga, a hisztijei nyilvánvalóvá teszik, hogy egyre nehézkesebb, gyötrődik.

A Roma vesztett, nem tudott élni a lehetőségeivel, mindez azonban nem változtat azon, hogy a Real ezzel az attitűddel gyászos végre van ítélve. A jelenlegi csapatból Modric és Casemiro azok, akikkel szívesen elpötyögnék a grundon, mindenki más érdektelen, kivéve még Jamest – már a leigazolása után rá kellett volna (újra)építeni a csapatot.

Nézzük a szerdai játéknapot. Kijelenthetjük, hogy a Chelsea–PSG remek párosítás: a tavalyi kiírás azonos visszavágója a sorozat egyik legemlékezetesebb mérkőzését hozta. Akkor is az igazság győzött, most azonban a párizsiak semmit sem bíztak a véletlenre, és erőből odacsaptak az anglomán futballsznobériának. Utólag persze könnyű azt mondani, hogy mi sem egyszerűbb, mint egy romokban lévő Chelsea-t porba sújtani, de ne feledjük, hogy az első félidő nagy játékot hozott, Costa egyenlítésével pedig elvben nyitott maradt a párbaj – ahogy aztán kényszerű cseréjével (még a második párizsi gól előtt) minden el is dőlt.

Egy szó Costáról. Fölöslegesen bizonygatnám, hogy nem akarok az arcberendezésén élcelődni, miközben pontosan erről van szó. Hány éves, huszonnégy? Ehhez képest egy nyúzott, az élet gyötrelmeibe beletörődő, szomorú arcot látunk. A homlok diluviális golyói fájdalmasan előremerednek, mint két csonka, sátáni szarv. Amúgy becsülöm Costát, a gólja előtt nagyon megverte a világ egyik legjobb védőjének tartott (de botrányosan sokat hibázó) Thiago Silvát, és még szebb pillanat volt, amikor úgy szöktette magát mellel, hogy az amúgy remek Rabiot csak taktikai szabálytalanság árán tudta megfékezni. Igen, azt gondolom, a „világ” rendjében Costa lehetne az Akarat megtestesítője. Talán éppen ezt hangsúlyozza ki barátságtalan ábrázatával, modortalanságával. Mondjuk ki: Costa egy igazi tapló. Suárez Barcelonában végbement háziasítása után Costa egyedül foglalja el a futballpályákat uraló legnagyobb vadbaromnak járó trónt. És ez szép. Szükség van ilyen züllött alakokra: ők az Akarat.

De vegyük sorra a többieket! Fabregas elszürkült, Pedro láthatatlan, ráadásul a beteg lelkű Mourinho mindkettejükbe belenevelt valami suttyóságot, ami nem áll jól nekik. (Mert nem belülről fakad, mint Costánál.) Hazard továbbra is küszködik, Willianről már azt hittük, hogy beérik, de a fontos meccseken meginog. Hiddink nagy húzása, hogy (újra)felfedezte Obi Mikelt, kommentárra sem érdemes. Elfogyott az Akarat, maradtak a vágyálmok és a köd, a „nyerők vagyunk” illúziója. Európai szinten az egész angol futball elapadt, elszáradt. (Ki gondolta volna, hogy az EL-ben fogjuk követni a ’Pool-MU „rangadót”?)

Ezzel szemben Rabiot, Lucas, a manchesteri hamvaiből főnixként újjászülető Di María és persze Ibra, sokkal természetesebb, fesztelenebb játékkal hívták fel magukra a figyelmet. Bevallom, az Eb-ig a Leicester Cityn kívül már semmi más nem érdekelt, csak hogy a PSG minél tovább jusson. Schopenhauer őket akarja a célban látni, és hasonlóan érzek én magam is. Cahill vagy Marquinhos? Remy vagy Cavani? Pedro vagy Pastore? Tegyük a szívünkre a kezünk, és döntsünk.