Bartók Imre
MINDENKI ÜLJÖN LE A FŰBE
(Arjen Robbenről)
Pár éve a neurológusok azonosították a déja vu-ként ismert jelenség okát. Valójában nem egy jelenbeli pillanat és egy korábbi emlék közötti spontán kapcsolatról, hanem csupán a jelenbeli élmény „töréséről” van szó. Agyunk egyik funkciója azért felelős, hogy a jelent folyamatosnak éljük meg, és ennek a funkciónak a pillanatnyi kihagyása széttördeli a jelen élményét: ez okozza a déja vut.
Miért jut eszembe újra és újra (!) mindez, amikor meglátom az Arjen Robben nevezetű teásmestert?
De miért írok teásmestert? Nem tiszteletlenségnek szánom. Robben, akinek a régi, két lábra emelkedett dinoszauruszokhoz hasonlóan meglehetősen rövidek a mellső végtagjai, futás közben állandóan úgy tartja a kezét – szorosan a testéhez szorítva –, mintha teáscsészéket egyensúlyozna a tenyerén. Figyeljék csak meg: úgy rohangál, mint egy ingerült pincér. Igyekszik (hiába) őrizni valamiféle amúgy is idejétmúlt eleganciát, ám az egész produkción átüt valami állati akarnokság.
Hegel azt írta: Minerva baglya alkonyat után kezdi meg röptét. Vagyis a bölcsesség (=Minerva baglya) csak akkor születik meg, illetve akkor válik láthatóvá, amikor már késő. Ilyen tanulságokkal vigasztalja magát mindegyik csapat, mely valaha gólt kapott Robbentől. Nem kezdem sorolni, mert fájdalmas felidézni. Az utolsó emlékem, amire még én is csettintettem, a MU-Bayern volt, ahol egy égbe lőtt szögletet kapásból küldött furcsán laposan a kapuba – természetesen ugyanoda, ahová mindig, a jobb hosszúba. Ez legalább szép gól volt (kapáslövésről beszélünk). Itt kellett volna befejezni.
Ehhez képest Európán azóta is átok ül. Egy, a pályán kívül ránézésre legalábbis járókerettel közlekedő, mogorva, legendásan önző támadó megkapja a labdát a szélen, és… lekezeli, nagyon jó, és… befelé cselez…! még egyet húz rajta…! te jó ég, még egyet…! ellövi, gól…!
Szeretem ezt a sportot. A finom passzjátékot, a vad egyéni akciókat, még a csontzenét és az imitt-amott felbukkanó egomán barmokat is szeretem. Ők is mi vagyunk. De az ilyesmit, ezeket a csak magának való, semmire sem képes, csészehordó, görbelábú, arrogáns, végtelenül unalmas fickókat: nem szeretem. Behűtöttem a pezsgőt, amit majd azon a napon bontok ki, amikor Arjen Robben visszavonul.
A sors rám osztotta Minerva baglyának szerepét. Elmondom tehát, kedves Allegri, Buffon, tökmarkolászó Evra stb., hogy mit kell(ett volna) tenni. Amikor Robben megkapja a labdát, mindenki üljön le a fűbe. Igen, üljünk le, gondolkozzunk el egy percre, van idő. Még lekezeli, elindul befelé, cselezget, mint az alvajáró. Mi addig ücsörögjünk a fűben, és töprengjünk egy jót. Tudjuk, hogy hova fogja lőni. Tudjuk, hogy mit csinál. Nosza, hát akadályozzuk meg.
Kedves Buffon: ha Robben megkapja a labdát a jobbszélen, ne kövesd a mozgásoddal, a tekinteteddel. Rá se nézz. Húzd le a kesztyűd, dobd vihogva a hátad mögé, és kezdj el poroszkálni a távolabbi kapufához. Állj meg mellette, mint egy lucfenyő, majd hívd magad mellé a társaidat is. Nincs szükség rá, hogy ólomlábakon iparkodjanak Robben után. Lője csak el a labdát, ha annyira szeretné. Nézd, micsoda íve van! Nagy kifli! Tömörödjünk be (kimerem mondani: tolódjunk) a kapufa tövébe, nyújtózni sem kell, ha fel is bírja emelni, maximum térdmagasságig. Fogódzunk össze mi itt hátul, jó erősen, szorítsuk össze a fogunkat, és várjuk meg, hogy a labda kipattanjon rólunk.
Ennyi. Ennyi kell. Ennyi kellett volna.
