Nagygéci Kovács József
Eldönthetetlen, hogy mire volt jó a tegnapi válogatott meccs, pedig azt, hogy mire volt elég a játékunk, láthattuk. Leghamarabb pénteken, Andorra ellen minden kiderül. Majdnem minden.
Ha a magyar bajnokságot nézzük (visszafelé és előre is) – zsenge a nemzetközi mércéhez mérve. Erőben, ügyességben, taktikai fegyelemben nagy a lemaradás.
Ha a sok újoncot nézzük – szokniuk kell a légkört, a távolságokat, a feladatokat, ráadásul tegnap rutinos játékosaink is bele-belebetliztek. (Várom vissza a régi, jóféle Kádár-korszakot!)
Ha a már-már hagyományt nézzük, azt, hogy ha nincs tét, kevesebb a motiváció – érthetetlen ez és persze egzaktul mérhetetlen is, nem is vagyok egészen igazságos, mert közelről nézvést nem tűntünk alulmotiváltnak, bár én Dzsudzsit egyszer végre kihagynám, hogy felrázódjon végre.
Összegezve: reális eredmény született az oroszok ellen. De ezen kívül egy dolog még ennél is jobban érdekel.
A szurkoló, aki bennem van, leírta már egyszer (sokszor), hogy miért jár meccsre. Most sem tudok mást: éreznie, tudnia kell a csapatnak, hogy milyen hatalmas felelősség… nem, nem csupán a címeres mez, hanem a minden körülmények között kitartó tábor. Mert nincs az a BL-döntő, nincs az a legjobbliga, nincs az a bajnoki, vagy kupameccs, ami ennyire fontos lenne. Mert – szív felé a kéz – a válogatott kapcsán fontos, de másképp, a taktika, a játékrendszer(ek), a körülmények, az esélyek, a látvány és az eredmény.
Tegnap ráadásul (sokak segítségének köszönhetően, itt és most egy név, de fontos: Szombathy Pál, köszönet!) ötven, csillogó szemű utánpótláskorú focistával együtt szurkoltam. Ők mind meg voltak győződve arról, hogy nyertünk. Tapsoltak, lelkesedtek, énekeltek, nevettek, ahogy kell.
És mind ott fog ülni pénteken a tévé előtt, velem együtt. Ők örökké lelkesen, én újra belelkesedve. Jó volna ezt megőrizni.
