Kiss L. László
SZOMORÚ ÖRÖM
(Arsenal–Everton 3:1)
Ha nem volna még egy kupadöntőnk jövő szombaton – sej, de rohadt jó Arsenal-drukkernek lenni –, azt írnám, vége. Nagyon sok szempontból ugyanis tényleg vége van. Például a szezon utolsó meccsét játszottuk, s szépen búcsúztunk az évtől.
Ez viszont, az év, olyan volt, mint valami hullámzó párkapcsolat, egy kialakulni látszó, de folyton befulladó viszonyféle, amelyben a tagok maguknak sem merik bevallani, hogy szeretik a másikat, de. Szikora Robi remasterelhetné hozzá himnusznak a Szeretlek is, meg nem is-t. Az Everton elleni meccs anatómiája is tükrözi az Arsenal szokásos fociévét – fölemésztő szerelmes lázzal indul, pörög a szív taxiórája, majd féltávnál belassul, elbizonytalanodik, s mire eret vágna magán az ember, jön egy üzenet a kedvestől: még itt vagyok, 3:1. Mindeközben az arsenalság minden összetevőjét elővezetjük. A hozzávalók: lyukat rúgás csatárilag, üres focikapu előtt; legjobb védő kiállítása némileg joggal, de azért álmodjon a matek érettségijével a játékvezető; súlyos sérülés átgondolatlan becsúszás nyomán (ne 5 védőnk legyen a kupadöntőre, hanem 2); büntetőt adományozni a meghökkent ellenfélnek; agyvérzést okozni mindenkinek, aki szereti ezt a csapatot.
Vége. Ötödikek vagyunk. A kispad látványa lehangoló, lógó orrok mindenfelé, s a szurkolók is mintha teniszmeccset néznének. Szép passz után felhördülés és arisztokratikus taps. Néha megmoccan valami, mintha lehúztak volna egy pálinkát, olyankor éneklés jön, de szomorú, szomorú vasárnap.
Az van tehát, hogy Bajnokok Ligája helyett Európa-liga a jussunk, kedd helyett csütörtökön megy majd a para a tévé előtt. A következő idényben nem partizunk az európai elittel.
Akár egy szakítás. Áll az ember, és hogy hol rontotta el. Mi lesz ezután, hogyan csináljuk ősztől.
Nem bírlak nem szeretni. Írta Tóth Krisztina a világ egyik legszebb versében.
