Kiss L. László
HOGYAN KELL GÓLT FEJELNI
(Southampton–Arsenal 0:2)
Mintha edzésről estek volna be az arsenalos srácok, olyan dinamikával mozognak az első félidőben, szemet és egyebet gyönyörködtető ügyességgel teszik-veszik a labdát, csinos elmozgások, gyors rövidpasszok, körbetáncoljuk az ellenfél tizenhatosát, de sajnos nincs eredmény, önmagának való, parnasszista foci ez. Nem enged a nehézbúvárnak öltözött Southampton. Amikor a kommentátor a műtétje után most már végre tényleg lábadozó Cazorla nevét említi, el tudnám sírni magam, hát mikor fogom újból látni mokány játékmesterünket. Előző életemben. Sehol egy normális helyzet, akkor se vagyunk jók, ha igen.
A második félidő ennek megfelelően rémisztőn indul, és ugyanígy folytatódik. Egy, csak egy legény van talpon a vidékünkön, Mustafi a neve, középhátvéd, és a képernyőn keresztül is érezni, mennyire szigorú. Olyan tökéletes védőmunkát vezet elő, amilyet talán még nem is láttam tőle. Kőkemény germánunk súlyától már az a Redmond is megretten, aki addig a hazaiak legveszélyesebbje volt. Nem sokon múlt, hogy majdnem kedvencemmé vált ez a fürge kis szélső, annyira ügyes, hogy szinte öten van, és úgy töri magát, mint akit szalonnás katonával várnak otthon. Egyszer 35 méterről próbál gólt lőni, de bukfencezni és/vagy csúszni is kész. A második játékrészben azonban alábbhagy a lendülete, már csak hetvennel fut. Hiába az igyekezet, vezető gólunk – miként Özil gólpassza és a gólszerző Sánchez lövőcsele – mesés, és nem is jöhetne jobbkor. Új szabályon töröm a fejem: ha kedvenc csapatom vezetést szerez, le kéne fújni a meccset.
De hogyan kell gólt fejelni? Ahogy Giroud.
