KOLUMBIA, KOLUMBIA

Gabriel García Marquez és Juan David Valencia góljának találkozása

„Így éltek hát az illó valóságban."

(Gabriel Garcἰa Marquez: Száz év magány)

Juan David Valenciáról valószínűleg régóta tudták, hogy „– ha eddig még egy ördög sem bújt bele ebbe a szegény gyermekbe, akkor itt, ebben a környezetben biztosan belé fog bújni.” (A szerelemről és más démonokról) Így is lett. És mindez a Medellín-Deportes Tolina mérkőzés 26.percében, 0-1-es állásnál vált világossá végképp. Valencia, a Deportivo Independiente Medellín hátvédje az ellenfél tizenhatosával majdnem egyvonalban, az oldalvonalnál kapott egy labdát, a rárontó védővel szemben csinált egy leírhatatlan cselt, majd további két védőt kicselezve, egy harmadik mellett ellőtte a labdát, amely a rosszul helyezkedő kapus előtt a hosszú(!)sarokba vágódott.

Amióta láttam ezt a gólt, próbálom megfogalmazni. Nem sikerül. „Éveken át másról se tudtunk beszélni. Napi cselekvéseink, melyeket addig egyenes vonalba terelt a sokféle szokás, hirtelen egyazon közös izgalom körül kezdtek forogni. A hajnali kakasszó még ébren talált: azon fáradoztunk, hogy elrendezzük azt a sok-sok egymásba kapcsolódott véletlent, mely lehetővé tette ezt a képtelenséget, és nyilvánvaló volt, hogy nem azért tesszük, mert mindenáron meg akarunk fejteni egy rejtélyt, hanem azért, mert egyikünk se tudott volna tovább élni úgy, hogy ne látná tisztán a maga helyét és a maga szerepét, amit a végzet jelölt ki neki.” (Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája)

Szerencse, hogy van egy kolumbiai, aki tudja, már régóta tudja, mi is lehetett ez. „Éppen csak fölegyenesedett valamicskét a padkáján, majd látva, hogy Nicanor atya székestül lassan a föld fölé emelkedik, rántott egyet a vállán.– Hoc est simplicissimum – mondta José Arcadió Buendía: – homo iste statum quartum materiae invenit. [Ez a lehető legegyszerűbb: ez az ember felfedezte az anyag negyedik állapotát.] Nicanor atya felemelte a karját, s a szék négy lába azon nyomban a földre ereszkedett. – Nego – mondta. – Factum hoc existentiam Dei probat sine dubio. [Tagadom. Ez a tény kétségtelenül Isten létét bizonyítja.] (Száz év magány)

Persze, a gól nem aratott osztatlan sikert.  „– Az Apokalipszisban meg van jövendölve, hogy lesz egy olyan nap, amelyik soha nem virrad majd fel – mondta. – Adná az Isten, hogy ma lenne az a nap.” (A szerelemről és más démonokról) - mondták a védők, a kapus nem szólt semmit, gól, csend.

A labda eközben igen jól érezte magát. Mint az a papagáj a fa tetején, amit „három óra alatt sem sikerült leszedni. A cselédek valamint a segítőkész szomszédok a legkülönfélébb csalafintaságokkal próbálták lecsalni a fa tetejéről, de ő azért is ott maradt a helyén, és a nevetéstől pukkadozva kiabálta, éljen a liberális párt, éljen a liberális párt, a kurva anyátok, ezeket a vakmerő szavakat, amelyek jó néhány részegesnek kerültek az életébe. Urbino doktor alig tudta kivenni a lombok közt, és spanyolul, franciául, sőt aztán latinul próbált a lelkére beszélni, a papagáj meg ugyanazon a nyelven, ugyanazzal a hévvel és ugyanazon a hangon válaszolt neki, de egy tapodtat sem mozdult.” (Szerelem a kolera idején)

És mi lett a gólszerzővel? Úgy képzelem, hogy a –győztes- meccs végén a riporterek körülállták és remélték, hogy valami igazán szép, irodalmi választ hallanak majd a kérdéseikre. De Valencia csak a képes könyveket ismeri, szereti. Tudja, persze, hogy tudja, ki az a Garcia Marquez, de fogalma sincs arról, hogy őt, egészen pontosan ezt a gólt megírta, évtizedekkel ezelőtt és pontosan:

„– Egész életemben olyan betegségeket gyógyítottam, amiket más orvosok okoztak az orvosságaikkal.” (A szerelemről és más démonokról)

Így élünk hát, Istennek hála, az illó, de valóságban.  

Köszönet, Juan David, köszönet, Gabriel! ¡Muchas gracias!