Nagygéci Kovács József
HŐSÖK
Cold rainy afternoon in "mennyei megyei"
Megyei kalandozások, 4. rész
(Kele Jánosnak, barátsággal)
(Bertalan Johanna© felvétele, 2017)
A görcsig erőteljes szenvedély és a beletörődő lemondás. A háttérben sapkában, kesztyűben a rendezőelvet (is) képviselő hatalom, aki se nem szenved, se nem örül, csak rendez. A szenvedélynek ki van kötődve a cipőfűzője, de ez sem hátráltatja, pedig a következő pillanatban akár tragikus botlás is lehet. De ez állókép, ami csak jósolni enged, tudni nem. A szenvedély a bibliai Dávid. A fal, amin át kellene mennie: Góliát. Látni, hogy nem fog sikerülni, mégis. Ahogy Mészöly Miklós írja: „addig kell mennünk, amíg falba nem ütközünk. Aztán az ütött résen át tovább.”
Háttérben a messze nem mellékes mellékalakok. Ha nem lennének azonos színben, akkor is látszana, hogy kik a dávidi társak. A kép ugyan nem mutatja, de tudható, hogy egy tágasabb képen ott vannak a többiek, a csapat a pályán és a csapat a pálya szélén. Erőfeszítés, munka és az ezekből is fakadó öröm van a képen. Egy közösség, egy csapat van a képen. És ítéletidő van a képen, tehát hősök vannak a képen.
A képen épp egy „lesállás zajlik” (ismeretlen szakkommentátor kifejezése). A lesállás megvalósult, legalább is a játékvezető szerint, jelzi a kezével. Az egyik védekező játékos (sötétkékben) már vissza is fordul, legyintve, ez itt nem vészes innentől, az elfogó, góliátnyi védő még lendületben. A lesen álló véletlenül sem áll, a legnagyobb lendületben van. Mögötte és jobbra mögötte csatártársai kísérik. Egy lelkes középpályás és egy figyelő kapus is látszik, és a csapatból egy fejnyi még, a fej is feszülten figyel. A piros csapat egy előre hömpölygő folyam, egységes, erős, a kékek hárman háromfelé, egység nélkül. Egy csapat, illetve egy társaság.
Az érzelmek fényképészének lenni lehetetlen vállalkozás ugyan, mégis teljesíthető. A fotós akcióközelben volt, együtt haladt a támadással. Feltehetően a piros csapatnak szurkolt. Elképzelésem sincs arról, hogy mivel éri el a hatást. A szemére tippelek, az dolgozhatott ennyire jól.
Az április közepi tél jót tesz a délutáni fényeknek. Sűrű, szúrós havas eső hull, a levegő 0 fok körül, árnyékok nincsenek, kontúrok annál inkább. A pályán keresztbe fújó szél apró szögekként veri be a homlokba, az szembe, a fülbe a jégkristályokat. A messze háttérben fejét fogó kapus sápadt sárgája, a szurkolásban is reszkető csapattárs arcvöröse, az ékpár dühös fehérje világló időjárásjelentés.
A központinak mondható alakoknak a halványabban megjelenő figurák keretet adnak, festményszerűvé téve így a képet. A fény pedig a labda. A mindennek eleje és vége és értelme és célja.
A labdát megszerezni akaró tanítandó futómozdulata szinkronban van az őt megelőző és megakadályozni akaró mozgásával, azzal a különbséggel, hogy Góliát már győzelme tudatával, a fölényt hirdetve lép. (A szinkron így is szinkron marad, sőt, ezzel lesz teljes.) Mindez Dávidot nem zavarja. Nem érinti.
Az arányok tökéletesen mutatják a szereplők közti különbségeket. A méretek, a szenvedély és a hősiesség arányait.