Kiss L. László
Szomorú
(Arsenal–Manchester City 2:2)
Öröm volt nézni vasárnap délután az arsenalos srácokat, öröm és bosszúság. Az látszott, hogy az elszánásnak kifejezetten jót tett a pár nap bajnoki szünet, felszívták magukat, agresszívak voltak, az utolsó centiig kihajtották a belüket – de semmi egyéb. Játszottunk egy továbbgondolásra sem érdemes meccset, amelyen a neves és megfontolandó lenini gondolatot („egy lépés előre, két lépés hátra”) kicsit módosítva tettünk egy lépést hátra, majd – biztos, ami biztos – egyet előre. S ugyanezt még egyszer.
A nézőtéri szájakról leolvasható, elsősorban a játékvezetőnek szánt találkozószínesítő fuck off-okon túl tökösségünket emelném ki. Nincs mit szégyellni rajta, önirónia nélkül badasskedtünk. A szakirodalom kétféle badasskedést különböztet meg: a mentális és a fizikai típusút. Az előbbin a labda kézzel irányítását, értelem nélkül való oldalvonalon túlra továbbítását és/vagy elpasszolását, valamint eltaktikázott szabadrúgásokat értünk, esetleg definiálhatatlanul fölé lősz. Az utóbbi a haszonlesős változat, és leginkább az ellenfél sarkon taposását, megrúgását jelenti, sárga lap reményében. Vö. a meccset közvetítő Somos Ákos hitetlenkedő kommentárja – „Xhaka: szabályos labdaszerzés!”
Valami nincs rendben nálunk. Még szabad összebújni, de jobb, ha külön alszunk. Elpárologni látszik a közös főzések öröme, és már akkor sem szapuljuk a másikat, ha túlköltekezik. Mintha az Emirates Stadium, a mi gyönyörű arénánk olyan otthon volna, ahová már csak részegen érdemes hazajárni.
Itt a tavasz, és mások sokkal boldogabbak. Most csatlakozz hozzánk, ha van bátorságod. Várunk.
