Kele János
AZT HISZIK, NEKIK MINDENT SZABAD
Megszokták. Olyan régen csorog már az állami della, olyan régen hullik a pénz az égből, hogy már fel sem merül bennünk: a győzelemért meg kell küzdeni. Nincs egy éve, hogy a kifejezetten nekik ácsolt, képzelt magaslaton álltak, egyedül, megfellebbezhetetlenül, kihívó nélkül, és azt gondolták, ennek soha nem lesz vége. Elvégre eldöntetett, kimondatott, hogy ebben a bajnokságban csak két csapat lehet bajnok, csak két csapatot lehet – sőt, kötelező, mesterségesen, állami pénzből irányítottan – felépíteni, megcsinálni, nyomni, tolni, taszigálni felfelé az európai középszer irányába – és ebből ők voltak az egyik.
A Fradika.
Fradika nélkül nincs magyar foci, nincs magyar bajnokság. Fradika nélkül nincs semmi. Annyiszor hallották már, annyi helyről sugdosták a fülükbe, hogy elhitték.
A Fradikának a győzelem – jár. Ingyen és bérmentve.
Ebből az önhitt vakságból, a felsőbbrendűség téves, bicskanyitogató delíriumából fakad az, hogy egy utolsó percben elbukott rangadó után a csapat vezetősége nem az edzőt kérdezi fel, nem a játékosok hibáit elemzi, hanem berongyol a TV-stúdióba, és számon kér. A befújt tizenegyeseket, a kiosztott lapokat, voltaképpen – a sorok között elrejtve, de annál egyértelműbben – az eredmények elmaradását. Ennél nyilvánvalóbb bizonyítékát nem is adhatnák annak, hogy pontosan a tudatában vannak: önerőből nem tudnak győzni, így hát nem is érdekük a valódi verseny, a hiteles és modern szakmai munka. Nekik azok a kiváltságok kellenek, amiket korábban megígértek. Mert mégis, hogy a búbánatos fittyfenébe képzeli egy játékvezető, hogy ellenük ítél? Hogy lapokat ad? Hogy kiállít? Neki nem szólt senki, hogy a Fradikából európai középcsapatot kell farigcsálni, de ízibe’?
Nem pusztán arról van szó, hogy egy olyan meccs után, amelyen a szegényházi kiscsapat szanaszét dominálta a Fradit, nem elegáns a TV-ben csapkodni az asztalt – bár kétségkívül ez is igaz. A sztori viszont ennél mélyebb: arról szól, hogy lehet-e valaki egyenlőbb az egyenlőknél, és bemehet-e mindezt kikövetelni egy televíziós stúdióba. Eljuthatunk-e odáig, hogy a kiváltságokat már rejtegetni sem kell, hogy már el sem kell játszani, miszerint a bajnokságban valódi verseny van, valódi csapatok között? Nekem nincs ezzel bajom, de akkor ne álljunk meg ezen a ponton, hanem mondjuk ki, kiáltsuk a világba, és vállaljuk fel, hogy a magyar bajnokságból végleg, leplezetlenül Patyomkin-falut akarunk csinálni. Olyan sokkal az sincs mélyebben, mint ez a mostani állapot.
Ha viszont úgy döntünk, hogy nekünk mégis inkább ez a mostani, egyenlőtlen, kiegyensúlyozatlan, de mégiscsak valamiféle valódi versenyfutásra hajazó lebonyolítás kell, akkor most kell kiállnunk érte. Nem hallgatni tovább, nem tűrni a nyomásgyakorlást, hanem hangosan és egyértelműen jelezni: eddig lehetett menni, de nem tovább.
És ez alól a Fradika sem kivétel.
