Kele János
A MAROKNYI, ALIG HALLHATÓ KISEBBSÉG ILLÚZIÓJA
Lennének, akik azt mondanák: a kapitánynak igaza van, hiszen eddig is szinte mindenben az volt. Kijutott az Eb-re, felfedezte és kitalálta Kleinheislert, bátran épített Nagy Ádámra, a károgók orkán erejű huhogása ellenére ragaszkodott Szalaihoz, és lám, minden egyes alkalommal őt igazolta az élet. Miért lenne ez másképp most, amikor az a feltett célja, hogy a magyar válogatott középszerű játékosaiból játszó, építkező, kezdeményező csapatot kreál? Hiszen látjuk, a játékunk helyenként kifejezetten pofás, akadnak retinaizgató labdakihozatalok, egy-két szép csel, okos megindulás, formás kényszerítő, sőt, lövés. Mi több: gól, gólOK! Hát kell ennél több a nemzetnek, amely az ötvenes években még egyszerre húzta a nótát és fizette is a zenészt a teljes futballvilágnak?
Akadnának persze, akik szerint igen, kell. Felhívnák a figyelmet arra a sokáig úri huncutságnak számító jelenségre, ami ún. győzelem néven szerzett magának komolyabb ismertséget szurkolói körökben. Rámutatnának, hogy egy, a miénkhez hasonló, bántóan közepes játékosokból álló csapat számára egyetlen út vezet az érvényesülés (értsd: győzelem, pontszerzés, kijutás valahová) felé: ha megpróbálja minden erejével nullára szorítani a kapott gólok számát. Egy papíron erősebb csapat ellen belemenni a kockázatos adok-kapokba, nyomásnak kitenni a védekezés utolsó sorát, túlzottan nagy energiákat mozgósítani a támadóharmadban – teljesen felesleges. Logikusan belátható, hogy az ilyen helyzetek uszkve 90%-ából az a csapat fog jobban kijönni, amelyiknek jobb játékosok állnak rendelkezésére. Következésképp az ún. fontos meccseken elsősorban arra lenne érdemes koncentrálni, hogy ne kapjunk gólt: ha ez sikerül, tuti nem kapunk ki, aki pedig nem kap ki, az akár győzhet is. „Akár”, és „het” – igen, ezzel a csapattal jelenleg az esély, a lehetőség a maximum, elvárásnak helye nincs.
És lenne egy maroknyi, alig hallható kisebbség, amelyik azzal foglalkozna, hogy milyen gólokat kaptunk. Szajkóznák, hogy nincsen baj, mert egyéni hibák vezettek hozzájuk, ismételgetnék, hogy ez a játék része, de egyébként nincs ok a pánikra, mert a pályán mi voltunk a jobb csapat, és az, hogy az ellenfél amúgy háromszor is megszerezte a vezetést, csakis valamilyen szabadkőműves világösszeesküvés, balszerencse, vagy a közmondásosan leküzdhetetlen magyar átok következménye lehet. Nem foglalkoznának azzal, hogy a kapitány utolsó hét meccsén tendencia lett a botrányos védekezés (csaknem két gólt kapunk átlagban meccsenként...), nem érdekelné őket, hogy ezzel párhuzamosan az eredmények is egyre kevésbé biztatóak (2016-ban mindössze egyetlen meccset nyert meg a válogatott: Ausztria ellen, ez volt az, ahol a legkevesebbet birtokoltuk a labdát – kivéve a németek elleni, ebből a szempontból más megvilágításba illő mérkőzést), és arra sem vennék a fáradságot, hogy ezeket az adatokat összehasonlítsák azokkal, amiket Storck első nyolc kapitányi meccsén produkált a csapattal. De még egyszer mondom, ők kevesen lennének, és alig hallhatóan, szinte suttogva mondanák el kétségeiket – amikre amúgy sem figyelne oda senki.
Kár, hogy Magyarországon nem létezik olyasmi, ami akár csak távolról, hunyorítva hasonlít picit a valódi futballszakmai vitára. Nagyon nagy kár.
