László Ágnes

Nyolcéves korom óta követem a futballvilág történéseit. A Fradi ’92-es bajnoki címe az első tiszta emlékem, majd a ’94-es amerikai vébé, ahol az olaszoknak és Nigériának drukkoltam. Roberto Baggio, Maldini, Amokachi, Finidi, Yekini... Most is libabőrős leszek, ha meghallom a nevüket. Németországi barátink révén aztán megkedveltem a német játékosokat. Na, nem azért, mert ők annyira szerették volna a focit. Hanem mert a tőlük kapott Hanuta csokiban focis matricákat találtam: Völler, Matthaus, Klinsmann… Majd jött a Juve-korszakom Del Pieróval, Viallival és Ravanellivel. Itthon pedig csak a Fradi! És persze főként Vincze Ottó... A Focivilágban így szólt a hirdetésem: „Juventus és Fradi-drukerekkel leveleznék.” Abban a korban számomra azok a levelezőtársak és a Focivilág jelentették az internetet. ’96-ban jött Beckham félpályás gólja a Wimbledon ellen, és onnantól Manchester United-drukker lettem. A ’99-es BL-döntő az egyik legnagyobb élményem. Tetszett a csapat körül tapasztalható állandóság. 2013 májusában egy hosszú, patinás korszak lezárult azzal, hogy Sir Alex Ferguson 26 és fél év után felállt a United kispadjáról, és a régi nagyok is szögre akasztották a stoplist. A Főnök leköszönése óta még nyilvánvalóbbá vált, hogy milyen sokat jelentett ő a klubnak, azóta csak szenvednek. Tavaly májusban volt szerencsém élőben látni a Unitedet. Libabőrös lettem, amikor felsétáltam a stadion lépcsőin, és megláttam az Álmok Színházát. A foci iránti szenvedélyemnek a 2010 júniusában alapított blogomon, a Kislány, nagy focin hódolok. A Facebookon összegyűlt remek társasággal mindennaposak az eszmecserék. Már látótávolságon belül a 10 ezer követő :)