HIPOTÓNIA

Nem remeg a kezem, nem görcsöl a gyomrom, nem szárad ki a szám - pedig ilyenkor, az átigazolási időszak utolsó heteiben már szériatartozék volt egyszerre mind.

Eddig a sarki utcatáblára kötött EKG is kimutatta rajtam, ha kiszemeltünk valakit magunknak, ha ajánlatot tettünk valakiért, ha leigazoltunk valakit. Így tudatilag és nyelvtanilag is minden nyáron csatlakoztam a Tottenham vezérkarához. A London-Pilisszántó viszonyban, szinte együtt döntöttük el, hogy mennyiért szerezzük meg Eriksent, illetve miért ne adjunk végül egy petákot sem mondjuk Hulkért.

Az elmúlt hetekben azonban alig volt vérnyomásom, egyszerűen nem érdekelt a kereskedés. Van egy csapatom, bárhova nézek az öltözőben, válogatott sztárokat látok. Hova izguljak, kiért szorítsak? Teljesen felesleges bárkit is igazolni! Az előző idényben mi lőttük a legtöbb és mi kaptuk a legkevesebb gólt a bajnokságban. De mivel a Cselszki jobb volt nálunk egy kopott garassal, ez „akkor” még kevés volt. Most viszont már a boltokban van az a méreg, amit az idei bajnoki címre lehet venni – nem drága! Egy-két jel, hogy mennyire csípős a Gárda: a francia válogatott Sissoko csak most ért fel a cserepadhoz, és arra a hírre pedig, hogy Morata nem jön hozzánk, csak legyintek! Ha nem, hát nem!

Aztán csak befutott az első szerelvény, az első kereskedés, amitől újra felfutott a vérnyomásom… Akkor jelzett az EKG, amikor eladtuk Walkert. Egy nagy kilengés az értetlenség miatt, egy nagyobb kilengés az összeg miatt, egy nagyon-nagy kilengés a pedig régi szép emlékek miatt. Walkert imádtam, de persze ez az a Tottenham, amelyben az utolsó stopliért is lehet rajongani. Kettessel a nyolcas vágányon robotolt évekig. Egyszerű volt, mint egy varrótű, de nehéz volt befűzni, mint a cérnát. Walkert a szívéért szerettem, neki abból legalább kettő volt. Hagyott is egy jó mély nyomot a Lane-en. Olyat, mint Rákosrendezőn a vontatóvágányok – hiába szedték fel, azok a következő atomvillanásig ott maradnak.

Azért olyan nagyon nem lepődnék meg, ha egy-két játékost mégiscsak igazolnánk, de csupán azért, mert az utolsó leütéstől eltelt már egy hónap híján egy év. Ennél erősebb érvem nincs, hiszen, ha a balbekk Rose újra beindul, ha Trippier beéri az örök Walkert, és ha Janssen megérzi a vad szagot, Észak-Londonban kő kövön nem marad!