Máté Sándor
CSÜTÖRTÖKÖN PANENKA, VASÁRNAP ÖNGÓL
Bár nyilvánvaló, hogy a kupa és a bajnokság küzdelmeit szét kell választanunk egymástól, a tizenegy napon belül lejátszott három Real-Sevilla meccs mégiscsak egyetlen kerek drámát alkot. A főszereplő Sergio Ramos, aki a menny után vasárnap a poklot is megjárta. A múlt csütörtöki szemtelen Panenkája baljós árnyként motoszkált az elmémben – nem, ezt nem lehet büntetlenül megúszni!
Pedig tulajdonképpen nyolcvan percen keresztül minden szép és jó volt. Bár Zidane óvatos taktikát választott az öt védő pályára állításával, de a Varane-Ramos-Nacho trió többé-kevésbé biztosan állt a lábán, a széleken pedig Marcelo és Carvajal is rendre el tudott húzni a sevillai szárny mellett. A Pizjuanban senki ne számítson sétagaloppra, de Ben Yedder éles lövését leszámítva igazán nagy lehetőség nem adódott a Sevilla előtt. Ronaldo közben belövi a büntetőt, közel a győzelem, a második gól a kegyelemdöfést jelenthetné.
De nincs megnyugvás, érzem is a tarkómon a jeges fuvallatot, valami nincsen rendben, valami megváltozott. És jön a 85. perc, szabadrúgás jobbról, embertömeg és kavarodás a kapu előtt… Mint oly sokszor, ezúttal is Ramos ugrik a legmagasabbra, bólint, góóóól! De milyen gól?! Öngól.
A Kapitány romokban, az egykor őt éltető tömeg most gúnyosan tűzi őt a céltáblára, keményen megy a verbális lincselés. Csütörtökön Panenka, vasárnap öngól. A világot éltető egyensúly helyreáll, kifizettük a számlát. Most már csak húzzuk ki iksszel. De nem húzzuk. A ráadásban fokozódik a nyomás, 92. perc, jön a csereember, Jovetic, huszonegyről megküldi, Navas az ötösön áll, bevédi.
Vége, nincs slusszpoén. Negyven meccs veretlenül, a rekord a miénk, eddig tartott a menetelés. Most szabad, sőt, illik szomorkodni. Pontosan tudtam: nem egy vígjáték lesz az esti program.
