FÜRDÜNK AZ ELISMERÉSBEN

Simon Kornél, Lille

Ismeritek azt a viccet, hogy 4 magyar találkozik Lille-ben egy focimeccs miatt? Egy jön Budapestről, egy Prágából, egy Bremenhavenből, egy pedig Leicesterből. Nem? Szerencsére ez nem is egy vicc, csak az EU a hétköznapokban.

Az utam Brüsszelen keresztül vezet, a nyolcaddöntős ellenfél, Európa legjobb csapata, a belgák fővárosán keresztül, a fociőrület mérsékelt, pár ablakban belga zászló lóg, de semmi komoly, a kocsmák viszont bőszen hirdetik a csapatot, „All in red” harsogjak a helyi Jupiler sör reklámjai. Nem baj, gondolom, majd hétfőn leszedik, es mire Budapest kijózanodik az őrült ünneplésből, a belgák már vissza is térhetnek mindennapi életükhöz…

Lassan indul a TGV, 40 perc, es vár Lille, tízezernyi német es szlovák szurkolóval. Az első körben vett jegyeinkkel nem volt szerencsénk, a szlovákokat kaptuk, ami (szerintünk) kiemelt kockázatúvá teszi Lille-i tartózkodásunkat, főleg a vasárnap esti, természetesen magyar mezes meccsnézést. Még beleüvöltenek egy „Ria-Ria Hungariát” a pályaudvar zsivajába, de inkább csöndben maradok, hiszen mar a vonaton is alkoholtilalom van!

Lille-be beleszeretni csak percek kérdése, gyönyörű város, kedves emberekkel, kitűnő kiskocsmákkal, és a francia életérzéssel, ahogy a filmekből elképzeljük, a pékségek, kávézók teraszán, kis asztaloknál kávéznak es újságot olvasnak, beszélgetnek a helyiek, sorban állnak a friss péksüteményekért, a kirakatok, éttermek hívogatók, a kocsmákban tucatnyi sör, bármit is gondoltam Franciaországról korábban, Lille megterített, ide vissza kell jönni. Szerencsére itt már nyoma sincs az alkoholtilalomnak.

A meccs napjára megtelik a varos, nagyon sok német és belga szurkolót látni, még egy csoport narancssárga öltönybe, ingbe öltözött holland is jókedvűen iszik a teraszon, zöldbe öltözött írek, keresztes lovagnak öltözött angolok, CR7-mezt viselő portugálok, csak szlovák szurkolót nehéz találni, elvesznek a német es belga tengerben.

A stadionba tartva táskába kerül a magyar mez, nehogy gond legyen, nehogy „provokáljuk” a szlovákokat, gondolja kelet-európai agyunk, merthogy egy dolog a városban mindenféle mezt hordani, na de a stadionban jobb az óvatosság. Ahogy egyre közelebb kerülünk, rájövünk, hogy messze van még számunkra Európa. Mindenfele nemzet es csapat meze keveredik, mintha senkit sem érdekelnének a mi kis frusztrált ellentéteink, félelmeink. Egy West Ham-zászlós német mezes szurkoló végül meggyőz arról, hogy itt bárminek van helye, a magyar mez látványa persze reakcióra készteti a belgákat, megkapjuk a szokásos kiabálásokat, énekeket, amelyekre persze válaszolunk, barátságos évődés ez, mindenfele ellenségeskedés nélkül. Közben fürdünk az elismerésben, a csapat helytállása kreálta dicsőségben, kétszer még Dzsudzsák neve is elhangzik, no meg a mackóalsós kapust, „kiralit” is egyre többen ismerik.

A meccsre való ki- es bejutás, a visszaút gyors es kényelmes, nagyon jól szervezett, és persze mindenhol rendőrök, katonák, le a kalappal a franciák előtt.

A stadionban a nemet zászló részeként lengetjük fehér kis nejlon darabjainkat. A meccsről nem lehet sokat írni, egy erős es magabiztos német csapat lelépi az ötlettelen es a meccset szinte rögtön feladó szlovákokat, pár perccel a vége előtt el is indulunk. Kilenckor már belga–magyar, a belvárosban ünneplő németekkel teli kocsmában énekeljük a himnuszt, a németek es a francia személyzet megtapsolja produkciónkat, a többi már történelem. Küzdöttünk, nem adtuk fel, és ezt a kocsma közönsége tudtunkra is adja, elismerően nyilatkoznak csapatunkról, ismeretlen érzés ez számunkra, de meglepően gyorsan megszokjuk.