2011.08.06., focitipp.hu

2. hely: Arsenal (2001–2004)

Az elmúlt tíz év legjobb csapatait bemutató sorozatunkban a 2. helyre rangsoroltuk az Arsenalt. Az ok egyszerű: az a galeri totális futballt játszott.

Lehet, hogy voltak sikeresebb csapatok is a kétezres években, mint az Arsenal, de rangsorunk felállításánál az eredményességnél is többet nyomott a latban a látványos, közönségszórakoztató futball. "A trófea olyan dolog, amelynek fényében csak egy pillanatra tündökölhetsz. Ami valóban számít, az a játékstílus" - nyilatkozta egyszer Arséne Wenger, az Arsenal francia edzője. Helyben is volnánk.

Az edző
Amikor Wenger 1996-ban Angliába érkezett, az angolok alig ismerték. "Arséne Who?" (Arséne Kicsoda?) - kérdezte címében a London Evening Standard. Hamar megtanulták a nevét: Wenger irányításával az Arsenal Anglia "legeurópaibb" csapata lett, amely minden mérkőzésen gyors és ötletes támadófocira törekedett, függetlenül attól, hogy ki volt az ellenfél, mi volt a meccs tétje, s mennyi volt éppen az állás. Arséne Wenger ugyanis azon kevesek közé tartozik, akik a futball sikerorientált világában nem az eredményre, hanem a minőségre helyezik a hangsúlyt. Ez a "romantikus futballfelfogás" kétségkívül szimpatikus a szurkolók számára (ennek egyik bizonyítéka a The Away Boyz nevű együttes Arséne Wenger című száma, amelyben az Arsenal trénerét glorifikálják), s rokonszenves vonás az is, hogy a Wenger - kollégáival ellentétben - soha nem szórta két kézzel a pénzt. Hasonlítsuk össze például az európai topklubok átigazolási mérlegét az 1999 és 2003 közötti négyéves periódusban, a német Transfermarkt adatai alapján:

Üzleti érzék
A fenti mérleg egyik titka az volt, hogy az éles szemű Wenger "fillérekért" szerződtetett játékosokat, akiken később rekordösszegért túladott. Így vette meg az Arsenal 7,5 millió euróért a holland Marc Overmarst, s passzolta el később 40 millióért a Barcelonának, de még jobb üzlet volt 750 ezer eurót fizetni Nicolas Anelkáért a PSG-nek, majd eladni őt a Real Madridnak 35 millióért. Abból az összegből pedig az Arsenal megvehette Thierry Henryt (Monaco), Robert Pirest (Marseille) és Sylvain Wiltordot (Bordeaux)...

Wenger-iskola
Wenger jó érzékkel választott ki perifériára szorult, ismeretlen vagy éppen frusztrált futballistákat, olyanokat, akiknek a pályafutása látszólag zsákutcába ért: ez volt Henry, Pires vagy Patrick Vieira példája, akikből tökéletes játékosokat gyúrt az évek folyamán, de kiváló spílereket faragott még az olyan - első ránézésre reménytelen esetnek tűnő - vízhordozókból is, mint Ray Parlour vagy Mathieu Flamini. Később szemléletet változtatott: tehetséges fiatalokat lasszózott össze, s nevelt ki elsőrangú focistát Fábregasból, Diabyból, Van Persie-ből vagy Kolo Touréból.

Rekordok I.
A francia tréner éveken át csiszolta az Arsenal játékstílusát, s munkája a 2001/02-es idényre érett be igazán. Az Arsenal a bajnokságot és az FA-kupát is megnyerte, nem akárhogyan: a Premier League történetében elsőként mind a 38 bajnoki meccsen rúgott legalább egy gólt, s rekordot jelentett az is, hogy egyszer sem kapott ki idegenben. Akkor még Tony Adams volt a csapatkapitány, egy kőkemény, börtönviselt középhátvéd, akit súlyos alkoholizmusa miatt elvonókúrákon kezeltek, s aki végül Wenger hathatós segítségével gyógyult ki függőségéből, s állított pozitív példát alkoholisták milliói elé. Adams a 2001/02-es szezon végén visszavonult, a karszalagot pedig Patrick Vieira vehette át.

Az Arsenal kezdőcsapata a 2002/03-as szezonban. Felső sor, balról: Ljungberg, Keown, Bergkamp, Gilberto, Luzsnij, Vieira, Campbell. Alsó sor, balról: Wiltord, Ash. Cole, Henry és Seaman.

Rekordok II.
Ahogy teltek az évek, a látványos támadófutball egyre inkább az Arsenal védjegyévé vált. A csapat a 2003/04-es idényben vonult be végérvényesen a történelembe, amikor veretlenül (!) nyerte meg a bajnokságot. Ilyesmire korábban csak egyszer akadt példa az angol élvonal történetében, száztizenöt esztendővel azelőtt, 1889-ben; akkor a Preston North End lett bajnok úgy, hogy nem talált legyőzőre. A

Kulcsjátékosok
A "nagy Arsenalnak" három kulcsjátékosa volt: Vieira, Bergkamp és Henry. A francia Patrick Vieira remekül szűrt és még jobban osztogatott a középpályán, harci kedve sohasem lankadt, egyetlen hendikepjeként túlzott lobbanékonysága említhető: kilenc évet töltött az Arsenalban, ezalatt tízszer állították ki... A holland Dennis Bergkamp minden idők egyik legintelligensebb futballistája volt; úriemberként viselkedett a pályán, játékát elegancia, taktikai érettség és gyors gondolkodás jellemezte. Az ő hendikepje az volt, hogy félt repülőre ülni. Rövidebb távokra autóval vitték a csapat után, a távolabbi európai kupameccseket azonban fóbiája miatt kihagyta. Amikor azonban a pályán volt, Bergkamp aranyat ért az Arsenal számára: mindig tudta, mi történik majd a következő pillanatban, a kipattanó labdák nála kötöttek ki (aztán rendszerint a hálóban), és gólpasszai is legalább annyira élményszámba mentek, mint esernyőcselei: Bergkamp volt a par excellence előkészítő. Thierry Henry pedig a tökéletes csatár: a francia támadó nyolc szezon alatt hétszer lett házi gólkirály az Arsenalban, és klubrekordot állított fel azzal, hogy 1999 és 2007 között összesen 226 gólt lőtt tétmeccsen (megelőzte a 185 találatig jutó Ian Wrightot is).

Gyenge pont?
Ha az akkori Arsenal gyenge pontját kellene megnevezni, minden szakíró a kapusposztot említené. Pedig David Seaman és Jens Lehmann is kiváló kapus volt, időnként azonban lepkéztek és árnyékra vetődtek, amire mindenki jobban emlékszik, mint a bravúrjaikra. Seaman privát pechje, hogy a futballvilág nem zseniális védéseit, hanem két potyagólt kapcsol a nevéhez: az 1995-ös KEK-döntő hosszabbításának utolsó másodperceiben a zaragozai Nayim majdnem a félpályáról járt túl a copfos kapus eszén, a 2002-es vébén pedig a brazil Ronaldinho 40-méterről lepte meg őt egy trükkös szabadrúgással.

Kulcsmérkőzés
Inter-Arsenal (1-5) BL-csoportmeccs, 2003 őszén. A megtizedelt (Keown, Lauren, Vieira és Wiltord nélkül felálló) Arsenalnak győznie kellett Milánóban egy olyan Inter ellen, amely a főpróbán 6-0-ra verte a Perugiát. Nehéz melónak indult, de gálaelőadás lett belőle, örömfocit játszó Arsenallal (gólszerzők: Henry 2, Ljungberg, Edu, Pires). Máig ez az Ágyúsok legnagyobb idegenbeli sikere a BL-ben (a nemzetközi kupákban arattak már ettől nagyobb arányú győzelmet is, 1993-ban 7-0-ra verték Belgiumban a Standard Liége-t).

Mi lett velük?
Jens Lehmann (41 éves) tavaly vonult vissza a VfB Stuttgartból. Lauren (34), a kameruni jobbhátvéd szép csöndben eltűnt (utoljára a spanyol Córdobában játszott). A középhátvéd Sol Campbell (36) jelenleg a Newcastle, Kolo Touré (29) pedig a Manchester City játékosa. Az "áruló" Ashley Cole (30) a Chelsea-ben kötött ki, az excentrikus Fredrik Ljungberg (33) rövid amerikai haknizás után a Celticnél próbálkozik, nem sok sikerrel. Vieira (34) tavaly a ManCity égszínkék mezében vadászott az ellenfelekre, a brazil Gilberto Silva (34) szintet és ritmust váltott, és a Panathinaikosz középpályáján ácsorgott, majd hazatért Brazíliába. Robert Pires (37) otthagyta a Villarrealt, és vénségére visszatért a Premier League-be, rövid időre (Aston Villa). Immár öt éve annak, hogy Bergkamp (41) befejezte pályafutását, Henry (33) pedig, aki a kétezres évek közepén a világ egyik legjobb futballistájának számított, egy sikertelen barcelonai kitérő után végül a New York Red Bulls csapatában landolt.

(Gazdag József)

A cikk eredetileg a pozsonyi Új Szó futballmellékletében jelent meg.