2013.07.01., ktn

Véget ért a Konföderációs Kupa (KK), de a totális brazil örömünnepbe belerondítottak a tüntetések. Az eddigi legmagasabb színvonalú sorozatot láttuk a KK-k történetében.

Tüntetések, kamerák
Ez volt az első olyan komoly futballtorna, amely ellen a helyiek tüntettek - ráadásul Brazíliában. A tüntetések kiváltó okait mindenki ismeri (a kormány hatalmas összegeket költ a világbajnokság és az olimpia megrendezésére, miközben az országban milliók nyomorognak), mindenesetre furcsa, hogy Brazíliában több százezren vonultak utcára - szemben a brazil kormánnyal, szemben a brazil futballal, a legnagyobb sztárokkal. Jellemző a helyzetre, hogy több egykori futballista (köztük Juninho Pernambucano, illetve Romário) is egyértelműen kiállt a tüntetők mellett, mondván az országnak nem stadionok kellenek, hanem kórházak. Romário még messzebb ment: "Ennek az országnak az igazi elnöke a FIFA" - utalt a nemzetközi futballszervezet túlzott befolyására az egykori csatár, aki jelenleg szocialista színekben tagja a brazil parlamentnek. A politikai hullámok olyannyira nem csitultak a torna során, hogy az ország elnöknője, a bolgár származású Dilma Rouseff végül a döntőre sem ment el - miután a megnyitó mérkőzésen a szurkolók kifütyülték.

Ezen a világeseményen debütált a FIFA gólkamera-rendszere. Ideje volt, mondják sokan: a 2010-es világbajnokságon az angoloktól vettek el egy nyilvánvaló gólt a játékvezetők a Németország elleni nyolcaddöntőben, a tavalyi Európa-bajnokságon pedig egész Ukrajna haragját sikerült kivívnia Kassai Viktornak, miután partjelzője, Vad II. István nem vette észre a házigazdák egyenlítő gólját Anglia ellen. Brazíliában nem nagyon volt mit tesztelni. Csupán egy esetben jött volna jól a számítógépes segítség: az Olaszország-Uruguay bronzmeccsen az olaszok első góljánál Astori vágta a kapuba a gólvonal környékén a kapufáról lepattanó labdát. A lassításokból látszott, hogy a gól a védőé, ennek ellenére a közvetítés során sokáig a szabadrúgást elvégző Diamantit tüntették fel az első olasz találat szerzőjeként. Még a technika sem tökéletes.

Futottak még
Négy csapatnak már a csoportkör után búcsút intettünk. Az A csoport utolsó helyét Japán foglalta el: a sors igazságtalanságaként. Az ázsiaiak Brazília ellen gyöngén játszottak (0-3), majd az olaszok ellen talán a japán futballtörténelem legjobb meccsét sikerült bemutatniuk. Honda és Kagawa vezérletével átszaladtak az olaszokon, a védőjátékuk azonban olyan katasztrofális volt, hogy végül 4-3-ra kikaptak (pedig a hajrában három kapufát is szereztek). Aztán kikaptak Mexikótól is - Japán a szimpatikus, látványos, rövidpasszos focit játszó vesztesként marad meg az emlékezetünkben. A japánokból hiányzik a rafinéria, Mexikóból pedig ezen a tornán az élet hiányzott. A közép-amerikaiaknak az olaszok ellen momentumuk sem volt, majd Brazília ellen hiába kapták össze magukat, Neymar ellen ez kevés volt, így két meccs után búcsúztak.

A B csoportból nem jutott tovább Nigéria, amely a kulcsmeccsét Uruguay ellen veszítette el 2-1-re. Az afrikaiaktól már az is nagy eredmény volt, hogy egyáltalán eljöttek a tornára. A kupa előtt a válogatott játékosai - az elmaradt prémiumukra hivatkozva - a Konföderációs Kupa bojkottjával fenyegetőztek. Tahititől is csoda volt a részvétel. A miniállam játékosai egy gólról álmodtak (ez Nigéria ellen meg is született), arra azonban talán ők sem számítottak, hogy három meccsen 24 gólt kapnak.

Uruguay, Olaszország: papírforma, másként
Uruguaytól azt kaptuk, amire számítottunk: a negyedik helyet. Lugano és Arévalo Rios továbbra is betonkemény, Gargano és Cáceres szeszélyes, Suárez és Cavani pedig veszélyes. Kiderült, hogy Muslera kapus a beadásoknál harmatgyenge: a brazilok az elődöntőben az ő hibája után szerezték meg a győztes góljukat, s a bronzmérkőzésen is elnézte Diamanti csavarását (ezután született meg az olaszok vezető gólja). A legnagyobb csalódást mégis Diego Forlán okozta. A 2010-es vébén tündöklő csatár szinte már teher volt a csapat számára. Ezúttal lőtt egy gólt (Nigéria ellen), kihagyott viszont két sorsdöntő büntetőt: az elsőt a Brazília elleni elődöntőben (0-0-nál), a másodikat az Olaszország elleni mérkőzés tizenegyespárbaja során, kezdő lövőként.

Az olaszoktól a harmadik helyet vártuk, ők azonban sokkal több meglepetést okoztak. Japán ellen kellemetlen meglepetést, csak hatalmas mázlival tudtak győzni, s olykor csak a labdát kergették. A csoportmérkőzéseken Olaszország nyolc gólt kapott. Ez negatív rekord, az olaszok védelme soha egyetlen világbajnokság vagy Európa-bajnokság csoportküzdelmei során nem mondott ennyire csődöt. Aztán összekapták magukat, és a Spanyolország elleni elődöntő rendes játékidejében felülmúlták az utóbbi öt év egyeduralkodójának számító spanyol válogatottat. Az olaszok a szó legnemesebb értelmében futballoztak azon a találkozón, a három belső védővel és a parádés szélsőjátékkal sikerült megzavarniuk a vébé- és Eb-címvédőt. De ez is csak a 0-0-hoz volt elég, a tizenegyesekkel pedig nem volt szerencséjük. A bronzmeccsen igen, Buffon Uruguay ellen kivédte Forlán, Cáceres és Gargano büntetőjét is. Prandelli csapata emelt fővel távozhatott a tornáról - nem úgy, mint négy éve, amikor Olaszország a csoportkörből sem jutott tovább.

Egyoldalú döntő
Bár az elődöntőben egyik csapat sem brillírozott, mégiscsak létrejött az álomfinálé (Brazília-Spanyolország), a kilencven perc után azonban a spanyolok úgy érezhették, rémálomban szerepelnek. Több szakember már a finálé előtt is pedzegette, hogy Brazília egy hajszálnyival esélyesebb. "Itt az ideje véget vetni a spanyolok korszakának" - mondta a találkozót megelőzően Carlos Alberto Parreira, a Selecao technikai igazgatója, az 1994-ben vébé-győztes brazil csapat trénere. Igazuk volt azoknak, akik érezték a spanyolok vesztét. Brazília 3-0-ra nyert, lefocizva a pályáról ellenfelét.

A brazilok már a 2. percben vezettek, Fred hasonfekvésből lőtte a felső sarokba a labdát a mélázó spanyol bekkek mellett. A helyzet aztán csak romlott a spanyolok szempontjából: a sárga mezesek életveszélyes támadásokat vezettek. Főleg Neymar fickándozott, a Barca fiatal támadója a szünet előtti pillanatokban pimasz gólt bombázott a rövid felső sarokba. Ezután már csak a különbség volt kérdéses, a második félidő elején Fred ismét eredményes volt, majd Sergio Ramos mellé rúgott egy tizenegyest. Nem túlzás: a spanyolok ezúttal jól jártak a 0-3-mal.

Egy korszak vége - a spanyol válogatottnál is?
A Bajnokok Ligájában idén a német csapatok arattak, a Konföderációs Kupát pedig Brazília nyerte - vége a spanyol dominanciának a futballban? Talán korai erről beszélni, de egyre inkább úgy tűnik: vége. Az erőviszonyok legalábbis kiegyenlítődni látszanak. A spanyolok 29 tétmérkőzés után veszítették el a veretlenségüket Rióban, de már a tavalyi Eb elődöntőjében is szerencséjük volt Portugáliával szemben, mint ahogy az olaszok elleni fortalezai mérkőzésre sem lehetnek büszkék. A semleges közönség a lengyel-ukrán rendezésű Eb-n és Dél-Amerikában is gyakran kifütyülte passzív tili-tolijukat. A tökéletesnek tartott spanyol tiki-taka ugyanis messze nem tökéletes. A tökéletes, nagybetűs futballt Európában a német klubcsapatok, a Konföderációs Kupa döntőjében a brazilok mutatták be. A hazaiak szenvedélyes játékát a - kétségtelenül látványos passzolgatás mellett - sokoldalúság jellemezte. Pompás egyéni megoldások, agresszív letámadás, cselek, passzok, keresztlabdák - futballt láttunk a javából.

De azért korai temetni a spanyolokat. Az Uruguay elleni nyitómérkőzésük első félideje egészen szürreális volt - a dél-amerikaiak 45 percig kergették a labdát. A spanyolok csak elfáradtak a szezon végére, kulcsembereik végigfocizták az előző idényt, ráadásul az olaszok elleni thriller után egy meccsel kevesebbet pihenhettek a döntő előtt. (Hogy ez mennyit számít: a tavalyi Eb-döntőben az ugyancsak egy nappal kevesebbet pihenő olaszok vánszorogtak Spanyolország ellen, majd kikaptak 4-0-ra.) Fontos szempont volt ezen a tornán a motiváció, és ezúttal a brazilok voltak a legmotiváltabbak. A döntőben néha úgy tűnt, mintha minden párharcot ők nyernének, folyamatosan doppingolták egymást, hergelték a közönséget. Ne feledjük: Brazília két éve nem játszott tétmérkőzést. Márpedig a focistának ez kell: tét.

A tét
Ennek a KonfödKupának volt tétje, számos kérdést felvetett. S most nemcsak a futballra gondolunk, nemcsak a spanyol korszak végére, az újjászülető brazil válogatottra vagy a stílust váltó olaszokra. Hanem arra, ami a pályán kívül zajlott. Meddig lehet még pumpálni az állami/gáz- és olajvállalkozói pénzeket a futballba következmények nélkül? Mikor jön el az a pont, amikor az embereket már nem lecsendesíteni fogja a futballbiznisz felhajtása, hanem irritálni? Valami azt súgja, megérjük ezt a kort.

(ktn)

A cikk eredetileg a pozsonyi Új Szó futballmellékletében jelent meg.